Hong Kong - Csatornák

//Michael Longley N.V.A.K.-ja//


Magabiztos, céltudatos csempészként léptél Hong Kong kétes hírű, bűnnel átitattott kikötőjébe, az viszont, hogy hogyan fogsz távozni, már rejtély. Az se biztos, hogy élve kijutsz ebből a veszélyes városból. Két nappal ezelőtt futott be a hajód, a munka hozott ilyen messzire New Yorktól. Nemrég felkeresett egy bizonyos -Gix.2- fedőnevű úriember, aki kihagyhatatlan alkut ajánlott neked. Az üzlettel durván fél millió kreditet kaszálhattál volna, azonnal elkapott a kalandvágy, de persze nem rohantál rögtön a sírodba. Utánanéztél a faszinak, és, mint kiderült, a kínai Shang Sárkány Triád vezetője volt. Semmi rosszat nem tettél vele, és mivel nem láttál rá okot, amiért megtámadhatna, boldogan vágtál neki a tengernek, persze két testőrrel az oldaladon.
Hong Kongban ment félre minden. Amint elmentél a megadott helyre, rájöttél, hogy itt bizony nagy szar van. Hiába figyelték a hackereid műholddal a körzetet, nem vették észre azt a sok sárgát, akik UZI-kkal, meg SMG-kkel álldogáltak a panelházak között, a kihalt játszótereken. Amint rád mosolygott az üzlettársad, és először megláttad az arcát, rájöttél, hogy nagyon elszúrtad. Az üzlettársad, és a Triád főnöke nem más, mint egy régi áldozatod, akit kiraboltál, és minden előzetes megérzésed ellenére, a jelek szerint pozitív irányba változtattad meg az életét. Úgy néz ki, a kínaiaknak van érzékük a bosszúhoz. Azonnal lelőtték a két testőrödet, téged pedig bevittek egy földalatti börtönbe. Itt aztán egy teljes napig kínoztak. A színtiszta, állatias bosszú felőrölte a testedet, és az elmédet, de a v égén, megváltás helyett egy csapat rab toppant be a celládba, és szökésre buzdítva magukkal hurcoltak a csatornába.
Rab és sorstársaid összesen öten vannak, köztük három kínai, egy amerikai, és egy spanyol. Nem sokat beszéltetek, a futás közben, amikor levegő után kapkodsz, nem ez az első dolog, ami eszedbe jut. Annyit tudsz biztosan, hogy az amcsit Carl-nak, a spanyolt Fernandez-nek hívják. Nagyjából 10 perc futás után fáradtan megálltok egy kereszteződésben. A csatorna undorító szagai átitatják amúgy is izzadt ruháitokat, ömlik rólatok a víz, a páratartalom fenn van az egekben. Ahogy körbenézel, látod, hogy a többiek is elég rossz bőrben vannak, bizonyára ők is a kínzókamrából jönnek. Két úton mehettek tovább, a bal oldali járat messze nyúlik, nem látjátok a végét, a jobb oldali viszont hamar elkanyarodik. Van nálatok két Desert Eagle, amit fogva tartóitoktól loptatok, az egyik a spanyolnál, a másik a legmagasabb kínainál van. Ahogy zihálva tanakodtok, vajon merre kéne menni, megszólal a fegyveres kínai:
- A nevem Huan. Ő itt lenni bátyám, Sin.
- A nevem Yung. - szólalt meg a harmadik, fekete hajú kínai, tökéletes angollal. - Titeket már ismerünk. De te ki vagy? És merre menjünk tovább? - kérdezi, az utolsó kérdést már mindenki felé címezve, elmében párosítva egy "Mit kéne tennünk?" kérdéssel is.

Mikor azt az ajánlatot megkaptam magamban erősen dörzsöltem a kezeimet, persze ebből Gix.2 nem vett észre semmit, mert továbbra is fapofával ültem vele szemben. Persze nem voltam olyan hülye, hogy ellenőrzés és hátér kutatás nélkül ugorjak fejest egy ilyen üzletbe, így aztán ráugrasztottam az embereimet, hogy kutakodjanak kicsit a cybertérben, hátha kiderül valami. Hát ki is derült! Az én drágalátos Gix.2-öm, nem volt más, mint a az egyik hong kongi Triád vezetője! Mondjuk ez az üzlet értékén semmit nem rontott, hiszen nem volt eddig tudomásom szerint semmilyen kapcsolatom vele, így persze kellő biztosítással, de belevágtam az útba….ami kiderült, hogy nagyon, de nagyon rossz ötlet volt a részemről.
Hiába volt a biztosítás és hiába a legjobb műholdas megfigyelés, akkor is csőbe húztak és csapdába sétáltam. Gondolom ők sem most jöttek a falvédőről és valahogy leárnyékolták magukat, de jóformán azonnal, ahogy megjelentem lelőtték a két, drága beültetésekkel rendelkező testőrömet, és kénytelen voltam megadni nekik magam. Ekkor jelent meg a főnök újra és a képembe vigyorogva világosított fel, hogy én voltam az, aki valamikor a tyúkszemére lépett és kiraboltam.
~ Ó egek! Olyan régen volt, hogy már nem is emlékszem rá! Ezek a ferdeszeműek aztán tudnak haragot tartani! ~
Persze mindez nem segített rajtam, durván megkötöztek, majd bekötötték a szemem és mire feleszméltem már egy, valószínűleg földalatti börtönbe kerültem, ahol nem sokat szaroztak velem, végig próbálták rajtam az kínzási technikák jórészét. Talán egy napig is tartott a tortúra, már nem voltam képes érzékelni az idő múlását, mikor valami lázadás törhetett ki, mert öt hasonlóan leamortizált külsejű rab toppant be hozzám és nem kellett sokat agitálniuk, hogy tartsak velük, próbáljunk kijutni ebből a pokolból. Egészen érdekes vegyesfelvágott a kis csapatunk, hiszen van három kínai, egy amerikai fickó, valami Carl és egy spanyol, akit Fernandezként mutatkozott be. Nagyon nem volt időnk ismerkedni, hiszen bármikor elkaphattak volna minket, így aztán szedtük a lábunkat, ahogy csak elgyötört testünktől telet.
Mikor kifulladva megállunk egy kereszteződésnél, az orromba vág a penetrális bűz, ami mindenhová beszivárog, alig kapok levegőt és nem csak a rohanástól, hanem az iszonyúan párás levegőtől is. Mikor már legalább nem köpöm ki a tüdőmet, kicsit szemügyre veszem a többieket is, akik nem festenek sokkal jobban, mint én. Körbe nézve megállapítom, hogy itt el kell döntenünk merre is megyünk tovább, hiszen kétfelé ágazik a járat, de mielőtt még jobban eltöprengenék rajta, az egyik kínai szólal meg, mégpedig a két pisztolybirtokló közül az egyik és bemutatkozik, majd a másik kettő nevét is megtudjuk. Mivel már csak én hiányzom a sorból és mindenki szeme rám tapad, én sem vonhatom ki magam a nagy ismerkedés alól.
- Az én nevem Mike. – fogom rövidre a bemutatkozást, és látom, hogy másnak is hasonló dilemmája van a továbbhaladással kapcsolatban. – Én a jobban belátható útszakaszt javasolnám, arra legalább látjuk mi van előttünk. Na meg, ha még elfogadtok egy javaslatot, egy fegyveresnek kéne elől menni és egynek zárni a sort, hogy ne lephessenek meg bennünket. – nézek a másik pisztolyt magáénak mondható Fernandezre.

Gondoltam, majd mindenki elmondja a véleményét a továbbjutásunkkal kapcsolatban, de úgy látszik nem sok ellenvélemény akadt. Ugyan a kínaiak a saját makogó nyelvükön megtárgyalták a dolgot, de nem nyilvánítottak ellenvéleményt, Carl csak meghúzta a vállát, mint akinek a kilenc is páros, Fernandez meg már el is indult előre, majd megtorpanva felénk nézett.
- Én megyek. – eszmélek rá, hogy talán tényleg nem itt kéne megvárni, hogy a sült galamb a szánkba repüljön, de még előttem megindul a két fegyvertelen kínai is. Hátranézve látom, hogy jön mögöttem az amerikai és végül Yung zárja a sort. Elégedett mosolyt kúszik a szám szélére, ezek szerint nem néztek levegőnek és megfogadták a tanácsomat.
Kisebb gyalogtúra után jobbra egy újabb elágazás tűnik fel, de előtte a falon felfedezünk egy kapcsolót is. Mindenkiben felötlik, hogy vajon mi a fene lehet ez, mit működtet, hiszen egy árva betű, annyi sem jelzi a célját. A pisztolyos kínai fejti ki hadarva elsőként a véleményét, mielőtt még bárki arra vetemedne, hogy kipróbálja. Én is merően nézem a kapcsolót, de őszintén megvallva, nekem sincs kedvem kipróbálni mi történne, ha valaki használná. Eddig is megvoltunk nélküle, talán ezután is megleszünk, habár ki tudja, lehet, hogy a kijáratot nyitja, de az is lehet, hogy valami vadállatot enged ki! Az én fantáziámban bármi előfordulhat. Persze mindig kell valami bátor kísérletezőnek lenni a csapatban, ez most Carl, aki szívesen vállalná a következményeket.
- Én amondó vagyok, nem kéne használnunk a kapcsolót. – nézek az amerikaira. – Lehet, hogy nem jó dolog történne, lehet, hogy ez valami biztonsági intézkedés és csapdába esünk. – figyelmeztetem a többieket is a lehetőségre, ha még nem gondoltak rá.
De mielőtt igazán eldönthetnénk, Sin a szája elé teszi az ujját és csendre int mindannyiunkat, majd kis hallgatózás után rémülten kerekednek ki a szemei, ami csak egyet jelenthet, a sarkunkban vannak, amit most már én is hallok, hiszen a loccsanó és cuppanó léptek zaja már kiválóan hallható.
- Tovább kéne mennünk egyenesen, amilyen gyorsa csak tudunk. – nézek a hezitáló Carl-ra, remélve, hogy nem fogja megnyomni azt a kapcsolót, ha elindultunk.

Úgy látom, hogy másnak is sürgős mehetnekjéke támadt a lépések hallatán, még a nagydarab amerikai is elgondolkozott, de Aztán megláttam azt a villanást a szemében és már sejtettem, hogy egy vállalkozó szellemű őrültbe botlottam személyében. Mikor a kar felé nyúlt, már sietősen intettem a többieknek, de a szavai után már senkit nem kellett noszogatni, szedtük a lábunkat rendesen.
Éppen, hogy csak befordultunk a sarkon, mikor meghallottuk a kapcsoló hangját, ahogy Carl működésbe hozta. Egy pillanatra megtorpantunk, de visszanézni senki nem akart, így csak a fülünkre hagyatkozhattunk, ami futó léptek, kiabálás és heves golyózápor hangját fogta fel.
Egymásra néztünk, majd gyors rohanásba kezdtünk, hiszen az volt a valószínűbb verzió, hogy szegény Carl otthagyta a fogát és most ismét a mi nyomunkba erednek. Igaz, a kíváncsi amerikai legalább egy kicsit lelassította őket, akármi is történt ott.
A járat felénél járhattunk, mikor észrevettünk jobb oldalt egy lépcsőt, ami egy vasajtóhoz vezetett. Nem tudni, hogy mi lehet mögötte, jó-e nekünk, ha megpróbálunk behatolni, vagy sem, de egyikünknek sem akaródzott kipróbálni, főleg, hogy nemrégen elvesztettük a kíváncsisága miatt Carl-t. Mielőtt még nagyon belemerültünk volna, az ötletelésbe, a folyosó végén feltűnt egy alak, aki úgy mozgott és motyogott magában, mint egy részeg.
~ Vajon, hogy a fenébe került ide ez a vén idióta! ~ üt azért szöget a fejembe a dolog, de a többiek, főleg Huan inkább csak azon aggódik, hogy a hangja felhívja ránk a figyelmet, így aztán a spanyol nem sokat lacafacázik, pár lépéssel az öreg mellett terem és egy hatalmasat behúz neki, amitől az felkenődik a falra, majd szépen ájultan lecsorog róla, bele a mocskos vízbe. Persze Fernandez nem hagyja ki, hogy át ne kutassa a férfi kabátját, hiszen azért nem ártott volna tudni ki a jóistent sodort elénk a végzet, de csak egy bicskát talál nála, amit azonnal felém hajít. Egy biccentéssel köszönöm meg az ajándékot és a zsebembe csúsztatom a pengét. Aztán azon veszem észre magam, hogy minden szem rám szegeződik.
~ Mi a jó búbánat! Ezek szerint törhetem én a fejem a továbbiakon, és, ha rossz felé megyünk lesz kit hibáztatni érte. Hmm, nem rossz! ~
- Nem tudom, hogy került ez a csatornapatkány ide, de valahol, ezek szerint be kellett jönnie. – mutatok az ájult csövire. – Így azt hiszem talán jó úton haladunk. Azt javaslom menjünk tovább egyenesen, amerről ő is jöhetett. – intek tovább a folyosón. – De igyekezzünk, már így is sok időt vesztegettünk. De, ha van valakinek jobb javaslata, hallgatom. – nézek végig a társaságon.

Mivel senki nem vet fel jobb ötletet, így Fernandezt előre küldve egy intéssel, újból felsorakozik eggyel megfogyatkozott csapatunk és megyünk tovább egyenesen. Am nem sokat haladunk előre, mikor egy új elágazáshoz érünk, ahol jobb felé nyílik egy út.
~ Tiszta labirintus ez a kóceráj! Lassan valamivel meg kéne jelölni a falakat, mert tökre elveszítjük az irányérzékünket. ~ fut végig az agyamon a gondolat, de aztán azonnal kizökkenek belőle, hiszen egy ránk szegeződő sörétes, az már elég ok, hogy elvonja az ember figyelmét.
Az átjáróban egy másik, hasonló vén fószer álldogál, mint akit a spanyol az előbb leamortizált, de az most az a nem éppen bizalomgerjesztő puskát tartja a kezében, ami visszazökkentett a jelenbe. Fernandez intésére mi még időben fedezékbe tudtunk húzódni, de ő már nem volt ilyen szerencsés, hiszen megmozdulni sem tudott volna a nélkül, hogy a csövirigó ki ne lyugassa, mint egy szitát. Ráadásul még kínaiul kezdett karatyolni, amire csak kérdőn néztem a mellettem kuksoló ferdeszeműekre, de Huan értetlenül meghúzta a vállát, mondván, hogy ők is alig értik.
Ideges voltam, hiszen így most két tűz közé szorultunk. Igaz, hogy most még nem hallottam az üldözők hangját, de nem feltételeztem, hogy sokáig kell majd rájuk várni, így mindenképp meg kell szabadulnunk az öregtől. Ez úgy látszik a kisebbik kínai is így gondolta, mert hirtelen Sin, kezét felemelve a folyosó közepére sétálva, magyarázni kezd a hajléktalannak, megpróbálva őt meggyőzni, hogy mi nem láttunk senkit, és hogy mi is olyanok vagyunk, mint ő. Kis jóindulattal a kinézetünk tényleg közelít a két öregéhez, de valami úgy látszik nem tetszett a puskáját szorongató fickónak, mert mérgesen felkiált és belelő a védtelenül álldogáló Sin-be, aki összerogy és pillanatokon belül, hatalmas vértócsában fekszik. A lövés hangjára mindenki újból fedezékbe húzódik, most már a spanyolnak is sikerül, csak pont az átellenes oldalon.
A döbbenetünkből felocsúdva, először Huan reagál, aki sikoltozva rohanna bátyja testéhez, de Yung még időben állítja meg egy balhoroggal, így akadályozva meg, hogy őt is elveszítsük.
Huan vérző orrát markolászva, szipogva támasztja a falat, de most már nyugton marad, csak a szemét nem tudja levenni a koszos vízben heverő hulláról.
Hallom hogy Yung és Fernandez kibiztosítják a pisztolyaikat és most a magas kínai szólal meg és oszt utasításokat. Egyáltalán nem bánom, hogy nem az én vállamat nyomja most a felelősség. Utálom a tűzharcot, én az átverések és lopások mestere vagyok, nem a fizikai harcé, még ha néha kénytelen vagyok élni is vele, így nem okoz gondot, hogy hallgassak arra, aki esetleg jobb ebben.
- Oké! – bólintok. – Ha valami kerülő útra visz, visszaküldöm a hírrel Huant.
Azzal megragadom a kissé még kómás kínait és magam után vonszolva visszafelé óvakodok a folyosón, remélve, hogy előbb hallom meg az üldözők lépéseit, mint ők az enyémet, de legjobban azt szeretném, ha baj nélkül érnénk el az vasajtót.
Nem olyan nagyon messze van, így hamar odaérünk, végig magam után rángatva Huan-t.

Az ajtót gond nélkül érjük el, habár azért erősen aggaszt a rám bízott Huan állapota, aki semmibe révedő tekintettel, gépként követ engem, de hát most nem ő a legfontosabb bajom.
Előhalászom a bicskát a zsebemből és a kilincset lenyomva óvatosan lesek be, de egy pillanatra elvakít a szobából áradó fény, amit csak pár másodperc elteltével tudok kipislogni a szememből, hogy lássak is valamit. Még mindig kicsit izzó pöttyöket látva, de már körül tudok nézni a helyiségben, amit úgy néz ki már jó régen nem használtak rendszeresen, koszos, büdös és poros, de van benne egy ágy és szekrények, na meg a legfontosabb egy asztal, amin egy aránylag jó állapotú pisztoly hever, mintha csak rám várna. Gyorsan elrakom a kést és felkapom a kis aranyost, de már a súlya is gyanús, ami megerősít az üres tár látványa is.
- A fene! – sziszegem dühösen, de aztán feltúrva az apró szobát mégis csak találok szétszórva az ágy alatt 5 lőszert, amit gyorsan be is tárazok. Így már egészen tűrhetően érzem magam.
Még szánnék egy kis időt a kutatásra, hátha találok más használhatót is, mivel másik kijárat egy szál sem, így ez a remény elveszett, de ekkor lövések hangzanak fel arról, ahol társainkat hagytuk, így nem időzhetek tovább és indulnék is az ajtó felé, mikor az eddig az ágyon zombuló Huan megszólal és kérdésére meglepődve torpanok meg.
- Egy kisebb félreértés miatt. – válaszolom önkéntelenül, de tömören. – De nem hiszem, hogy ezt most kéne megtárgyalnunk. – nézek kifelé izgatottan a hangok irányába. – Most siessünk vissza, majd ha kikeveredtünk ebből a szaros labirintusból, akkor elcseverészhetünk barátian, de most gyere. – fogom meg a karját és húzom az ajtó felé egyre idegesebben, mert már az üldözők sem járhatnak messze.

Mivel Huan nem ellenkezett így aránylag hamar elértük a társainkat, de akkorra már vége volt a lövöldözésnek. Ijedten láttam, hogy a kínainak vérzik a combja, valószínűleg eltalálták, de mivel Fernandez a folyosó közepén állva várt minket, így feltételeztem, hogy a tűzpárbaj a mi javunkra dőlt el, amiről hamarosan meg is bizonyosodtam, hiszen az öreg hobo mozdulatlanul hevert a mocsokban. Természetesen Huan megint leblokkolt, ahogy meglátta halott testvérét, ezért vállat vonva ott hagytam, hiszen most nagy baja nem eshetett, legalábbis egy darabig, inkább a spanyolra figyeltem, aki közben megvizsgálta Yung sebét és a heves vérzés ellenére kijelentette, hogy szerencsére nem veszélyes.
Kicsit megkönnyebbültem, hiszen nem lett volna jó, ha magunkkal kell cipelni egy súlyos sebesültet, arról már nem is beszélve, hogy még rosszabb esetben itt is kellett volna hagynunk, ami egyikünk lelkének sem tett volna jót, még ha nem is mi vagyunk a földre szállt angyalok.
Fernandez közben kiszúrja, hogy gazdagabb lettem egy pisztollyal, de nem teszi szóvá, ugyan miért is tenné, csak egy halvány mosoly jelenik meg az arcán. Most ő áll az élre és megkerülve a csöves hulláját tovább indul. Megint rám hárul a nemes feladat, hogy Huant magammal rángassam, de előtte még Yung vonja magára a figyelmemet, aki kissé sápadtan és meggyötörten a késemet kéri.
- Persze! Tessék! – adom át neki a zsebemből előkotort pengét, azzal már lassan indulok a spanyol után, de azért hagyok időt a kínainak, hogy a megszerzett késsel levágjon az öreg kabátjából és bekötözze magát, majd utánunk bicegjen.
Elhaladunk egy oldalág mellett, de csak egy pillantást vetek rá, már látom, hogy miért nem fordított rá Fernandez nagyobb figyelmet, hisz zsákutcának bizonyult.
Újabb elágazás! Mondom, hogy ez egy k@rva labirintus! Mivel mindenki a baloldali járatra szavazott már indultunk is volna tovább, de ekkor megszólalt a hátunk mögött verejtékező Yung és felmutatott a mennyezetre.
Mind a négyen oda kaptuk a fejünket és izgatottan láttuk, hogy egy szellőző az, aminek már láthatóan valaki leszerelte a fedőrácsát. A spanyolnak láthatóan nem tetszik a dolog, de a sebesült kínai más véleményen van, aminek hangot is ad. Ismét a rácsra néztem, majd vissza Yungra és a spanyolra, Huant, nem tartottam érdekesnek, hisz jóformán nem is volt magánál.
- Carl lett volna szerinted? – kérdezem kételkedéssel a hangomban. – Hogy a fészkes fenébe került volna elénk? És minek gyömöszölte volna be magát az a nagydarab ember ebbe a szűk nyílásba? Nem tudom….- bizonytalankodom én is, hiszen ki tudja mikor hozunk jó döntést és mikor megyünk a saját végzetünk felé. – Én sem szívesen másznék be egy csőbe, ahol ha bajba kerülünk semmi esélyünk nincs. – döntök végül. – De nem vagyunk összekötve és lassan mindenkinél van fegyver. Ha valaki arra akar menni, csak tegye. – vonom meg a vállamat.

A sebesült kínain látszik, hogy szívesen mászna be a szellőzőbe, hogy eltűnjön szem elől, de egyedül nem akarja megkockáztatni, így aztán végül úgy dönt velünk marad. Mivel már így is sok időt vesztegettünk sietősen indulunk tovább balra fordulva, ahogy előzőleg eldöntöttük, mikor hatalmas robbanás rezegteti meg a levegőt, amit hangos örömujjongás fogad. A hangok arról érkeztek, ahol azt a kapcsolót megtaláltuk, és azonnal léptek dobogása veri fel a csendet. Még jó, hogy most a sötét az üldözőink ellen dolgozik, így nem vesznek észre minket, és még jó negyven méterre lehetnek, így ismét sietnünk kell, hogy egérutat nyerjünk, ráadásul minél halkabban, hiszen elég közel vannak ahhoz, hogy egy hangosabb zaj nyomra vezesse őket.
Rémülten nézünk egymásra a felfedezés nagyon közel van, ezért rögtön tovább indulunk. Mindenki izzad a megterheléstől és a feszültségtől, egyedül Huan az, aki semmilyen érzelmet nem mutat, csak jön velünk, mint egy robot.
A következő kanyarnál egy szobára bukkanunk, ami kívülről valamilyen raktárnak tűnik, tele dobozokkal és szekrényekkel. Az élen haladó spanyol egy darabig szemléli a látványt, de aztán megrántja a vállát, jelezve, hogy nem tartja figyelemre méltónak. Én is inkább a továbbhaladást preferálnám, mivel a sarkunkba lihegő banda nem sokára a közelünkbe érhet.
Különben is egy üvegszerű ajtó választja el a szobát tőlünk, így már nem akarunk időt szánni a bejutásra. Fernandez és Yung már el is indulnak, mikor a lassan már hozzám nőtt Huan megrántva a kezemet megáll és határozottan az ajtóra mutatva kijelenti, hogy az bizony egy fegyverraktár.
- Mi a fene….! – állok meg én is, majd a már távolodó két társamra nézek, aztán vissza Huanra, aki egy tapodtat sem tágít, itt hagyni meg nem akarom. – Honnan a jó bánatból láttad volna? – kérdezem mérgesen, mert Huan és Fernandez közben eltűnnek a következő elágazásnál és én is rohannék utánuk.
Visszanézve még látom, ahogy az üldözőink is ketté válnak, így talán még van egy kis időnk, hiszen láthatóan gőzük sincs merre keressenek minket.
Közelebb megyek az ajtóhoz és megvizsgálom, hogyan lehetne rajta halkan bejutni, mert, ha tényleg fegyverek vannak bent, akkor az most jól jönne nagyon. De túl sok időt sem akarok rá pazarolni, hisz pisztolyom van és egymagam úgy sem érnék sokat a túlerővel, még ha bent sok fegyvert találnék, akkor sem.

Mielőtt valami feltűnően hangos megoldáshoz fanyalodnék, ami számomra nem lenne túl jó ötlet, megpróbálkozom a kilinccsel, habár nem sok reményt fűzök hozzá, ha Huannak igaza van és ez egy fegyverraktár. Azt ugyebár nem szokták sem őrizetlenül, sem nyitva hagyni, de hát, egyedül hagyni sem akartam és amilyen határozottan lecövekelt itt, ha nem bizonyítom be neki, hogy nincs itt semmi érdekes, akkor hat lóval sem vonszolom el innen.
Aztán tisztára elképedek, hogy mégis csak nyitva van, a kilincs enged, de még mielőtt ezen túltenném magam és elmondanám a következtetéseimet Huannak is, az már félre tol és nyomul is be a szobába eszetlenül. Mit tehetnék bosszúsan utána lépek. Bent sötét van, amit csak egy sejtelmes zöld fény oszlat el valamelyest, egy számítógép képernyőjéből eredően.
A kínai már lelkesen túrja a bent lévő dobozokat és őszinte meglepetésemre tényleg találunk fegyvereket, gránátokat, pisztolyokat, ami szem szájnak ingere. Aztán tanácstalanul torpanok meg. Itt ez a sok fegyver, de max. két géppisztolyt tudok magammal cipelni, de akkor itt kell hagynom a pisztolyomat, gránátot meg élből nem tudok magammal vinni, hiszen nincs hova tenni, a gatyámba meg még sem szívesen raknám.
Így aztán két teli tárral rendelkező UZI mellett döntök. Huan közben befejezi a motoszkálás, így kíváncsian emelem rá a tekintetemet. Ott áll megdermedve, kezében két gránáttal és valamin nagyon gondolkozik. Akármin is törte a fejét, attól az eddigi semmitmondó vonásai újból élettel teltek meg, arca kisimult és a keze is határozottan markolta szerzeményét.
Ezek után, mikor megszólalt sejtettem, hogy nem fog tetszeni, amit mondani fog.
Egy pillanatig csak kutatóan néztem rá, csak az egyre közeledő futó dobbanások zaja rázott fel a bénultságból.
- Nem hagylak itt egyedül! Tudom mire készülsz, de ez őrültség! Rajta már nem segíthetsz, de te még megmenekülhetsz. Induljunk és meglátod ki fogunk jutni. – győzködöm hadarva.
Ha nem mozdul, akkor kisebb hezitálás után, én is maradok, habár tudom, hogy talán nagyon meg fogom bánni, mert ha jól hallom elég sokan közelednek és perceken belül felfedeznek minket. Mondjuk kitartani kitarthatunk egy darabig, de akkor is csapdába kerülünk, hiszen innen mi sem tudunk kijutni.

Rájövök közben, hogy már nincs idő másként dönteni, hiszen az üldözőink utolértek. Már meg is pillantottam párat az ajtó előtt, és csak az volt a szerencsénk, hogy a sötétség elrejtett minket egyelőre a szemük elől. Gyorsa behúzódtunk az egymásra dobált dobozok mögé, de azért nem úsztuk meg ilyen könnyen a dolgot. Igaz, hogy a legtöbben továbbmentek, de hárman mégis úgy döntöttek, hogy átvizsgálják a szobát. Hogy egészen pontosan mit terveznek azt sajnos nem tudtam kihámozni, mert valami iszonyú karatyolásba fogtak, amiből egy kukkot sem értettem, ráadásul még Huan-t sem kérdezhettem meg, hogy ő érti-e, mert a szoba túlsó végén bújt el.
A három maffiózó viszont módszeresen elkezdte átkutatni a helyiséget, így csak idő kérdése volt, mikor fedeznek fel minket. Már felkészültem, hogy lőnöm kell, mikor megdöbbenve láttam, hogy Huan teljesen elveszíti a józan ítélőképességét és már semmivel és senkivel nem törődve felfedi magát és golyózáport zúdít a három fickóra.
Gyorsan lejjebb húzom a fejem, mert a lövedékek ide-oda pattognak, de azt még látom, hogy az egyik fegyveres eldől, mint egy zsák, a másik meg pont egy mellettem lévő dobozt szemelt ki magának fedezékül, de egyelőre még nem vett észre, a harmadik valószínűleg az ajtó felé vette az irányt, mert egyre távolabbról hallom, ahogy válaszol a lövésekre. Huan mindenesetre utána rohan, így egyedül maradok a puskás férfival, aki most, hogy megnyugodtak a kedélyek körbenéz és pont találkozik a tekintetünk.
Nagyon közel van és akármennyire is nem szeretek embert ölni, most nem habozhatok, hiszen látom, hogy ő egy percet sem tétovázva emeli rám a puskáját és ilyen közelről nem fogja elhibázni. Én már előtte becéloztam és most meghúzom a ravaszt. Az UZI felkattog!
Tudom, hogy ezek után nem sok esélyem van a kijutásra. Huan már nincs eszénél és valószínűleg miután elfogy a muníciója lelövik, a spanyol és a másik kínai már talán ki is jutottak, a lövöldözés miatt én meg csapdába kerültem. Talán, ha tudnék a főnökkel beszélni, felajánlhatnék valami váltságdíjat magamért és akkor is kijuthatnék innen. Mindenesetre nincs kedvem meghalni ebben a lyukban.

Most először talán mióta erre a tetves partra tettem a lábam, szerencsém van és az én lövedékeim érnek célba előbb. Sajnos azt már nem tudtam megakadályozni, hogy ne is húzza meg a ravaszt, így a fickó puskája is eldördül, de mivel már eldőlőben volt, így nem kapott telibe, csak a vállamat sértették fel a sörétek, azt sem vészesen. Felszisszenve kaptam a kezem a sérüléshez, majd mikor már biztos voltam benne, hogy a maffiózó nem mozdul, tüzetesebben megnéztem. A ruhámat felszakították a sörétek és a vállamat is felsértette egy-kettő, de csak a húst szakította fel és nem is maradt benne, ráadásul nem is nagyon vérzett, ezért úgy gondoltam nem olyan súlyos, viszont irgalmatlanul csípett.
Gyorsa körülnéztem, hogy mivel tudnám lemosni, de legalábbis bekötözni, hiszen nem volt sok időm, a lövöldözés biztos idecsalja a többieket is. Hát körülbelül eddig is jutottam a gondolataimban, mikor máris beléptek az ajtón legalább öten. Reflexszerűen nyúltam a géppisztolyért, de ekkor kiáltozást és a felhúzott fegyver kattogását hallottam meg a másik irányból is, ahol szintén jó pár fegyverest pillantottam meg. Esélyem sem volt, hogy akár a géppisztolyt is megemelhetném, addigra már szitává is lőttek volna, így csak egy választásom maradt: ledobtam a fegyvert a földre és szépen, nem törődve a vállamba hasító fájdalommal, felemeltem a kezem, mutatva, hogy megadom magam. Csak reméltem, hogy ezek után nem lőnek le, amiben gúnyos röhögésük nem igazán győzött meg. Az ajtón először belépő öt férfi közül az egyik, egy szép szál, nagydarab ember, gonoszul vigyorogva lépett közel hozzám, majd egy hirtelen mozdulattal az arcomba vágott. Reagálni sem volt időm. Azt még éreztem, hogy az orrom vére elönti az arcom, de aztán lekapcsolták a villanyt, elvesztettem az emlékezetemet.

A lüktető fejfájásra ébredtem, meg arra, hogy fázom. Nagy nehezen kinyitottam a szemem és ahogy körülnéztem a kicsi és kopár szobában, és megéreztem a kezemet és lábamat szorító kötelékeket, elkeseredetten sóhajtottam fel. Nagyon úgy nézett ki, hogy visszakerültem oda, ahonnét pár órával ezelőtt végre megszabadultam és biztos voltam benne, hogy most még rosszabb helyzetbe kevertem magam, pedig eddig sem volt rózsás.
A pislákoló neonfénynél azért meghökkenve láttam, hogy nem vagyok egyedül, mellettem, szintén egy székhez kötözve kókadozott Carl. Tehát őt is elkapták, én meg már azt hittem rég halott. Habár, ami késik nem múlik.
Mikor meglátom az előttem toporgó hat lábat, megrázom a fejem és igyekszem kitisztítani a gondolataimat, habár még mindig száz madár csicsereg benne, de felnézve és meglátva a maffiafőnököt és két hegyi gorilláját, azért igyekszem összekapni magam. Meglepően jó angolsággal előadott mondanivalója nem hoz semmi újdonságot, ezt már én is felfogtam és csak arra számíthattam, hogy nem fognak még napokig kínozni. Száraz szájjal, kisebb torok köszörülés után, sikerült megszólalnom.
- Nem, nem én. – nyögtem ki halkan.

Igyekszem követni a szememmel, hogy ne érjen váratlanul, ha valamit forral, hiszen egyfolytában járkál körülöttem, de egy idő után feladom, mert fárasztó és már kezdek szédülni. Viszont legalább nem kételkedik benne, hogy nem én találtam ki a szökésünket, de hát ez még nem jelenti azt, hogy nem akar másért laposra veretni.
A halálom utáni feltrancsírozásom taglalása hideg borzongással jár át, hiszen úgy beszél róla, mintha csak azt hozná a tudomásomra, mit fog vacsorázni a következő alkalommal.
Egy percig sem kételkedem benne, hogy meg is teszi, és még több szaftosabb részlettel is gazdagabb lennék, ha közben nem tér magához az amerikai, akinek legalább annyira nincs fogalma, hogy hol van és hogy került ide, mint nekem az előbb.
Az arcáról szépen leolvasható, hogy mikor jön rá a kellemetlen valóságra, hiszen kiül rá a rémület. Most, hogy mindenki rá figyel én is láthatom, hogy ő sem úszta meg sérülés nélkül, hiszen jobb felkarjából erősen csordogál a vér, amit egy koszos ronggyal megpróbáltak ugyan bekötni, de nem sok sikerrel.
A bandavezér egy kis ideig csak csendben szemléli a férfit, majd int az egyik őrnek, aki egy fecskendőt húz elő és Carl vállába döfi, nem éppen kíméletes módon. Szerencsétlen felszisszen a fájdalomtól és láthatóan megviseli a dolog, de aztán ellazulnak az izmai és láthatóan elveszti érdeklődését a külvilág iránt.
A triád vezetője, most visszafordul hozzám, de már nem kérdez többet, csak az embereihez szól még, ahogy a kijárat felé veszi az irányt. A két kigyúrt verőember pedig megindul felénk.
Kétségbeesetten dolgozik az agyam, hogy mivel tudnám megállítani őket. Persze a lenyugtatózott Carl fel sem fogja, hogy mindjárt vége az életének, de nekem még nem lenne sürgős meghalni, csak ezt valahogy a főnökkel is el kéne hitetni.
- Várj! Biztos van valami más megoldás! Talán meg tudnánk egyezni, hiszen tudod, hogy én sok mindent meg tudok szerezni! – szólok utána hangosan, épp mielőtt a hozzám lépő izompacsirta képen törölne.

~ Uhh! Ez fájt!~
Az ütés pontos és kellően fájdalmas volt, hogy egy darabig ne kapjak levegőt. Amennyire csak a kötelek engedték előre görnyedtem, hogy enyhítsem a görcsöt, aztán mire kezdtem felegyenesedni, már megláttam az ismerős cipőket magam előtt, így egy kis megkönnyebbül sóhaj hagyta el a szám. Talán még van egy kis időm ezen a földön, de hogy mennyi az még kérdéses.
Egyelőre nem szólal meg, csak vizslat azzal a semmitmondó arckifejezésével, mintha a vesémbe akarna látni. Aztán megmozdul és előhúzza a pisztolyát. Kicsit megáll bennem az ütő, mert azt hiszem, hogy végül meggondolja magát és saját maga akar végezni velem, de megnyugodva látom, hogy átadja azt az emberének, majd az elém letett székre ül komótosan.
Kezdek reménykedni, hogy talán sikerül valamit üzletelni vele az életemért cserébe, de ahogy előveszi azt a barátságtalan sokkolót a zsebéből, azért kicsit visszább veszek a lelkesedésből.
Kérdésére hirtelen nem tudok mit válaszolni, hiszen azt gondoltam, majd ő támaszt feltételeket, vagy sorolja fel a kívánságlistáját, de így nekem kéne kitalálnom, hogy mivel kelthetném fel az érdeklődését annyira, hogy ne öljön meg.
Talán….Mielőtt még elmondhatnám, hogy mire is gondoltam, Carl mocorogni és motyorászni kezd, úgy látszik kezd elmúlni a szer hatása, amit belenyomtak, és ez láthatóan zavarja a főnököt, így rövid úton elintézi az egyik embere, és lecsapja az amerikait, mint egy taxiórát. Még jó, hogy nem lőtték le, habár nem tudom mi a tervük a szerencsétlennel még ezek után, de hát ez nem az én bajom, nekem a saját bőrömre kell vigyázni.
- Tudod, hogy mivel foglalkozom. Tudod, hogy nem vagyok rossz abban, amit csinálok és, hogy sok olyan cuccot, technikát, és programot tudok megszerezni, amit örömmel használnál. – hadarom gyorsan, hogy fenntartsam az érdeklődését. – Biztos van olyan, amit fel tudok ajánlani. – nézek rá reménykedve.