Hong Kong - Dokk 2

A lopakodás egészen jól megy, van elég szétszórt holmi a területen, hogy a lámpák fényét is elkerülve, a magányosan álldogáló alak közelébe férkőzzek.
Már elég közel érek hozzá, hogy rájöjjek miért is nem mozdult eddig. A füléről pont ekkor veszi el a telefont, mert meghallja, amit sajnos én is, hogy az engem üldöző maffiózók kiértek a két épület közül és most hangos kiáltozásokkal szétszéledtek, hogy a nyomomra leljenek.
Ekkor az alak is megmozdul és kicsit arrébb lép, hogy megnézze a hangoskodás okát, és ekkor meglátom, hogy a vékony termet nem egy férfit, hanem egy lányt takar, kinek vörös, hullámos haján megtörik a lámpák fénye. Nem nagyon kell törnöm a fejem, hogy vajon ki is lehet ő, a leírás nagyon is ráillik. Ez Yhao, Chin lánya.
De vajon miért nem Gizmo és Carl fogságában sínylődik, hiszen a tervek szerint a két társamnak már nagyban kifelé kéne vele tartani a dokkból, ezért kockáztattam az életem, hogy elkapják a lányt! Mi történhetett?
Sokáig nem kell kétségek között vergődnöm ezzel kapcsolatban, mert kivágódott az iroda ajtaja és legnagyobb döbbenetemre Gizmót és Carlt pillantom meg, ahogy éppen két tekintélyes méretű kínai rángatja ki onnan őket, eléggé leamortizált állapotban. A hackernek be volt törve az orra, az amerikai meg elég szépen össze volt verve, látszott, hogy nem adták könnyen magukat, de mégis itt voltak és nagyon úgy nézett ki, hogy már csak én hiányzom a leltárból.
Ha voltak is kétségeim a lányt illetőleg, azok azonnal eloszlottak, ahogy utasítgatta a triád embereit, hiszen ezt csakis a főnök lánya tehette így meg. Társaimat – miután kicipelték – szorosan lefogták, majd a helyiségből kiözönlő többi maffiózó csatlakozott az engem keresőkhöz, aki elözönlötték a helyet, de egyelőre az én búvóhelyem irányába senki nem jött, ami adott pár perc haladékot, habár nem volt kétséges, hogy előbb-utóbb felfedeznek, hiszen a robot léptei is közeledtek, és most már nem volt hová mennem. Gondolom talán Gizmóékat is azért állították jól láthatóan a fénybe, hogy engem előcsaljanak, és a lány szavai alapján a főnök is úton van már ide. Hát elég nagy lekvárban voltunk!
Talán, ha a lány kicsit közelebb jön, akkor lenne esélyem, hogy pár ugrással mellette teremve és pisztolyt fogva rá, túszul ejtsem, és ezzel kiszabadítsam a társaimat és elhúzzuk a csíkot.
Reménykedve lapultam, hátha szerencsém lesz és megtörténik a csoda, mielőtt elkapnak, vagy zsarolni kezdenek Carl-lék életével.

Mérlegelve az esélyeimet, nem kell sokat törnöm a feje, hogy meglépjem-e, hogy túszul próbáljam ejteni Chin lányát. Egyszerűen nincs más választásom, ha nem itt a vízben akarom végezni egy szép kis betonkolonccal a lábamon, de még előtte laposra verve.
Már nem várhatok tovább, így mikor éppen senki nem néz a búvóhelyem felé, gyorsan kipattanok és pár lépéssel Yhao háta mögött termek és átkarolva a nyakát, hogy ne nagyon ugráljon, keményen magamhoz rántom, majd a pisztolyomat is a fejéhet nyomom a hatás és a mihez tartás kedvéért.
Mivel nem szeretném, ha hátba támadnának, ezért a kicsit ellenkező lánnyal a falhoz hátrálok, hogy onnan védve legyek. Ekkorra már a kínaiak is felocsúdnak az első döbbenetükből és élénk beszélgetésbe kezdenek, miközben már egyre többen és egyre szorosabb gyűrűt vonnak körénk, de egyelőre nem mernek közelebb jönni, amit jól is tesznek.
- Ha jó kislány leszel, nem lesz semmi bajod! – súgom a lány fülébe, remélve, hogy végre nyugton marad, hiszen tényleg nem szeretném bántani, de ha sokat mocorog kénytelen leszek.
Úgy látszik nem egy buta egy nőszemély, mert azonnal abbahagyja a kapálózást és végre nyugton marad, megadva magát a sorsának. Két társamnak is felragyognak a szemei, ahogy meglátják a szabadulás esélyét, hiszen a lánnyal a kezünkben, nagy eséllyel kisétálhatunk innen aránylag sértetlenül. Kihegyezett érzékeim hallanak most valami távoli zajt, amit nem tudok beazonosítani, de ez most nem tűnik fontosnak, az már inkább, hogy a két hegyomlás elengedje Gizmót és Carlt.
- Szólj nekik, hogy engedjék ide hozzám a társaimat. – noszogatom egy kicsit Yhao-t a pisztollyal. – Meg egy kocsit is kerítsenek, mert lassan távozunk köreitekből.

Természetesen nagy butaság lett volna a lány és főleg az emberei részéről, ha nem engedelmeskednek, de ők sem szerették volna kipróbálni, hogy mennyire is gondolom komolyan a fenyegetéseimet, így pár perc múlva Gizmó és Carl ,ár mellettem álltak, igaz fegyvertelenül, de majd azon is segítünk mindjárt.
- Tőletek aranyom semmit! – sziszegem a fülébe. – Csak tőled! És, hogy kik vagyunk, az meg ne érdekeljen, elég az, hogy mi vagyunk azok, akik most szépen kisétálunk innen, veled együtt. Jó lesz, ha felhívod az embereid figyelmét, hogy nincs veszteni valónk és, ha megpróbálnak trükközni, akkor először még csak a karodat fogom átlőni, de a következő golyó már abba a csinos kis fejecskédbe fog kikötni. De azt hiszem ezt senki nem szeretné, se te, sem én, ugye? – tartom szorosan, miközben várom a válaszát.
Az előbb még alig hallható zúgás viszont egyre jobban erősödik és valahonnét az ég felől közeledik, ami valószínűleg valamilyen légi járműtől ered, ahogy Gizmó is éleslátóan megjegyzi.
- Mivel csak egy gépet hallok, és a lány az előbb az apját emlegette, hogy érkezik, ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám ő érkezik meg, és valószínűleg még több testőrhöz lesz szerencsénk. – húzom el a szám, de aztán támad egy remek ötletem, csak kérdés meg tudjuk-e valósítani.
- Srácok, tud valaki helikoptert vezetni? Én elboldogulok mindennel, ami a földön közlekedik, de koptert még sosem vezettem. – nézek két társamra kérdőn. – Mert, ha igen, akkor nagyon nagy eséllyel hamar megszabadulunk ettől a bagázstól. – intek az ugrásra készen álló triádosok felé, majd ismét a lányhoz fordulok. – Először is mond meg annak a két majomnak, - mutatok a Carlékat kicipelő testőrökre, - hogy csúsztassanak ide két pisztolyt, de nagyon óvatosan, aztán meg válaszolhatsz arra kérdésre is, hogy apuka jön-e azon a helikopteren?

Kis noszogatásra és a pisztollyal való halántékkocogtatásra, azért csak összejön a dolog és a lány végül megszólal, még ha nem éppen jókedvében is. És a két testőr óvatosan megszabadulva a pisztolyától azt két társamnak csúsztatja. Ha a tekintetetekkel ölni lehetne, akkor már biztos százszoros halált haltam volna, szerencsére ez max. a holovidós mesékben történik meg, a valóságban nem.
Kicsit már nyugodtabba vagyok, hogy Gizmónak és Carl-nak is van fegyvere, így már többen is sakkban tarthatjuk a maffiózókat, ami nem egy hátrány ilyen emberfölényben.
Közben megérkezik fölénk a helikopter, de azt a szomorú tényt is megtudom, hogy úgy néz ki nem azzal a géppel fogunk távozni, hacsak nem a pilótát is vele visszük, mivel egyikünk sem tudja vezetni. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna az életünk, de úgy látszik ma minden ellenünk esküszik. Ráadásul mikor már úgy néz ki, hogy leszáll, valamiért meggondolja magát és visszatér fölénk a madárka, hogy aztán bekapcsolva egy vakító fényszórót pont a képembe világítson.
Viszont csak akkor döbbenek meg igazán, amikor a lány, mintha valami miatt megnyugodott volna, jéghideg hangon közli, hogy jól tippeltem az apja érkezik azon a gépen. De nem ez az ami kicsapja nálam a biztosítékot, hanem a következő, jóformán csak a fülembe súgott mondata.
- Mi? Ki a…? Ezt most csak azért mondod, hogy összeugrassz minket! – hitetlenkedek gyanakodva, mert nem tudom elképzelni, hogy a másik triád vezetője ennyire vak legyen, hogy egy kémet akasszon a nyakamba. Miért tenné? Hogy kinyírasson, hiszen a kezében voltam bármikor megtehette volna! Így meg nincs semmi értelme, csak akkor, ha őt is az orránál fogva vezették.
Minden esetre úgy fordulok a lánnyal, hogy a hacker ne lephessen meg, ha netán tán mégis igaz, amit a lány mond.
- Nem hiszek neked. – ingatom meg végül a fejem. - Gondolom van valami kapcsolatod apáddal a gépen, telefon, vagy rádió. Szólj neki, hogy szálljon le, mert különben elkezdek lövöldözni egy szem lányára.

Nem tetszik nekem, ahogy a lány egyre magabiztosabb lesz, főleg mióta megérkezett a helikopter. Az sem tetszik, hogyha mégis igaz, amit mond, akkor ki vagyok téve az áruló golyójának, de mindenesetre jól csinálta a kis szajha, mert elültette a kétséget a fejemben, már nem tudtam maradéktalanul megbízni a társaimban.
Mikor a hangosbeszélőn lekiabáltak valamit, akkor már sejtettem mi lehet az, nem kellett túl sok kínai tudás hozzá, de azért Gizmó is megerősítette a fenyegetést.
A lány szavaira csak megrázom a fejem. Eszem ágában sincs hagyni, hogy szabadon használja a kezeit, ezért inkább Gizmó felé intek.
- Keresd elő a zsebéből a telefonját és hívd fel az apját, gondolom benne van a névsorban. Aztán tartsd a füléhez, hogy beszélni tudjon, de ellenőrizd mit mond. – utasítom a hacket, de közben úgy tartom a pisztolyom, hogy őt is szemmel tartsam.
Nem könnyű feladat most már minden felől ellenséggel körülvéve higgadtnak maradni, nem is nagyon sikerül, egyre idegesebb és feszültebb leszek.
Ha még ezek nem voltak elegek, végszóra megjelenik a házak sarkánál a harci robot és egyenesen felénk tart. Mindenki gyorsan húzódik félre előle és én most már tényleg kezdek kétségbeesni. Még szorosabban markolom a lányt.
- Akárki is irányítja azt a vackot jobb lesz, ha megállítja! – kiáltom hangosan, majd a lány karjához nyomom a fegyveremet és elsütöm, igaz csak annyira célzom meg, hogy egyelőre súrolja a golyó. – A következő beljebb megy. – fenyegetőzöm, miközben igyekszem a lányt a dokk kijárata felé húzni, hogy végre előre mozdítsam az eseményeket. Nincs kedvem elveszíteni a játszmát és szembenézni Chin-nel ezek után.

A lány sebesülése meghozza a várt kimozdulást a holtpontról, mert hirtelen minden és mindenki mozgásba lendül. A triádosok ordítozni és mutogatni kezdenek, de nem jönnek közelebb szerencséjükre, mert amilyen idegállapotban most vagyok, lehet, hogy be is váltanám a fenyegetésem. A lány fájdalmasan felsikolt, majd ő legalább angolul kezd el kiabálni.
- Akkor is beállította valaki és biztos le lehet állítani! Adjon az apád parancsot, hogy tegyék meg, különben meghalsz! – ordítottam vissza idegesen.
Miközben Gizmó telefonál és Carl próbálja szimplán a testméreteivel visszarettenteni a maffiózókat, én is elkezdek araszolni a kijárat felé.
Ekkor a hacker eléggé bosszús arccal veszi el a telefont a fülétől és jön oda hozzám, majd mikor mát egészen közel ért megdöbbenésemre, egész egyszerűen a földhöz vágja a mobilt.
Értetlenül nézek rá, de ekkor ő is elkezd kiabálni, méghozzá teljesen kivetkőzve magából.
- Fogd be Gizmó! – válaszoltam neki én is emelt hangon. – Ezt mond annak a rohadt robotnak, aki mindjárt szitává lyuggat bennünket, mert apuci nem hajlandó leállítani!
Még mondtam volna tovább is, ahogy a lányt rángatom magam után, de ekkor egy lövés csattan el és az előbbi hűlt helyemre becsapódik egy lövedék, amit minden bizonnyal a helikopterből kilógó lövész eresztett meg, és ami, ha nem lépek arrébb, akkor valószínűleg el is talál.
- Na ennyit a te elfogadható alkudról! – nézek a füstölgő Gizmóra, majd tekintetem ismét a megállíthatatlanul közeledő buldózerre siklik. – Ha van ötleted, akkor most hamar nyögd ki, mert azt hiszem nem sokáig maradunk életben. – célzok arra, hogy előttünk ott állnak a triádosok, mögöttünk a robot és felettünk a helikopter és ez kezd kissé fusztrálni.
- Te meg csinálj valamit szivi, ha nem akarsz velünk együtt meghalni! – rázom meg a láthatóan most már nem olyan magabiztos lányt.

A helyzet egyre kilátástalanabb és úgy látom a robot miatti aggódás most már átragad a triád embereire is, hiszen egyre nagyobb az esélye, hogy a bádogember a vezér lányát is ki fogja lyuggatni, ha valaki nem állítja le időben, akkor meg valószínűleg fejek fognak hullani.
Ekkor szólal meg újból a hacker és a stílusa már kezd idegesíteni, mert ahelyett, hogy azon törné a fejét, hogy hogyan mászunk ki innen, még engem cseszeget.
Most azonban, mielőtt befejezhetné és én meg beverhetném az orrát, olyan dolog történik, ami a torkomra és az övére is forrasztja a szót, csak az övére véglegesen. Helikopterbéle mesterlövész megunja a dolgot, vagy a lány apja unta meg, de az onnan származó lövés pont Gizmó nyakát találja el, és a szerencsétlen társam megdöbbent pillantást vetve ránk, a csodálkozással a szemében csuklik össze és hal meg.
Ezzel el is dől a kérdés, hogy áruló volt-e vagy sem, de ez most már nem is a legfontosabb kérdés. Látom, hogy ahogy minket, Yhao-t is megdöbbenti a dolog, de az ő arcán utána azonnal gúnyos öröm fut végig és látom a mohó tekintetét, ahogy Gizmó pisztolyát lesi, ami most a földön hever. Carl is mereven nézi a hullát, majd a mozgolódó maffiózók felé fordul és kiabál valamit, de nem értem.
A lányt kétségbeesetten rángatnám tovább, hogy egyrészt távol tartsam magamtól a robotot, másrészt közeledjünk a kijárathoz, harmadrészt, ami a legfontosabb, mozgásban legyünk, hogy ne célozhasson be a lesipuskás a levegőből. Yhao azonban belecövekel az aszfaltba és egy tapodt lépést nem hajlandó jönni, mondván, ha nincs mobilja, akkor ő ennél többet nem tud tenni. Képtelen vagyok szemmel tartani mindenkit és még a lányt is sakkban tartani, így tehetetlenül megállok, ám amikor felnézek a folyamatosan felettünk lebegő gépre, rémülten látom, hogy most tiszta célpontot nyújtó Carl lett a célpont.
- Vigyázz Carl! Fedezékbe! – kiáltom oda, remélve, hogy még időben reagál, mert, ha egyedül maradok, akkor akár a fegyveremet is magam ellen fordíthatom.
Megunva a hiábavaló küzdelmet a lánnyal egy gyors mozdulattal fejbe csapom a pisztolyommal, majd az ájult testet igyekszem magam előtt tartva vonszolni a kijárat felé. Carl-ért többet egyelőre nem tudok tenni, ha esetleg kijutok, akkor majd gondolkozhatok a megoldáson, most a saját életemet kell mentenem, holtan még ennyit sem tehetek érte.
A lány ernyedt teste elég nehéz és én lihegve támaszkodok meg az egyik saroknál a falnak. A szabadulás reménye ebből a helyzetből egyre távolabb sodródik, de nem akarok belegondolni, mi lenne, ha élve elkapnának.

A felhangzó borzalmas sikoltásra megdermedek és odakapom a fejem, ahonnan a hangot hallom és még épp látom, ahogy a robot átgázol az egyik triádoson. Szörnyülködve nézem az esetet, ahogy a többiek is, de aztán kitör a hangzavar és mindenki ordít egymással, vagy a robottal, szóval most senki nem figyel ránk.
Carl szerencsére egy percet sem habozik a kiáltásom után, így a golyó a hűlt helyére csapódik, ahogy arrébb ugrik reflexszerűen, majd látva, hogy én is az egyetlen hely felé igyekszem, ahol talán a robot elől biztonságban leszünk, ő is az iroda felé kezd el rohanni. Úgy látszik ma van az amerikai szerencsenapja, mert még két golyó fúródik mögötte a földbe, a lábai mellett, de épségben éri el az ajtót, amin szabályosan beveti magát.
Lihegve és káromkodva vonszolom magammal Chin lányának ájult testét, és nem biztos, hogy elérném vele az irodát, hiszen a maffiózók, most, hogy Carl sem áll már az útjukban, dühösen indulnak meg az épület felé, ha egy lapátnyi két nem nyúlna ki és rántana be Yhao-val együtt a falak közé.
- Hálás köszönetem! – nyögöm ki a földön pihegve. – De azt hiszem itt is egy kellemes csapdában csücsülünk és csak elódáztuk lassú halálunkat. – intek körbe, hiszen nagyon úgy néz ki, hogy innen nincs tovább.
A két helyiségből álló iroda, nem rejt másik kijáratot és a bútorzata sem valami luxus. Egyedül, ami ér valamit az a VidCom, amin talán üzenhetnénk, vagy segítséget kérhetnénk, ha lenne kitől.
- Van valami ötleted, hogy hogyan szabadulhatnánk? – kérdezem meg azért Carl-t, miközben feltápászkodom, és a lányt meg felültetem az egyik székre. – Nem hiszem, hogyha felhívnánk a Megbízónkat, hajlandó lenne segíteni nekünk. – ingatom meg a fejem. – Más én meg itt nem ismerek. Vagy hívjuk a zsarukat? Talán még mindig jobb az ő kezükbe kerülni, mint Chin-ébe, ezek után? – nézek az amerikaira, hogy mit szól hozzá.

Kinézve az iroda ablakán azt látom, amire számítottam és ami ettől sem lett szimpatikusabb. A maffiózok tömege kezdte szépen körbevenni az épületet, élükön a robottal, aki lassan, de biztosan közeledik. Úgy érzem, hogy csapdába kerültünk, hiszen két pisztollyal, meg egy ájult lánnyal kéne szembenéznünk az egész Chin klánnal, akinek a helikoptere ráadásul most szállt le a raktár tetején és már ők is négy fővel gyarapítják a lenti tömeget. Feltételezem Yhao apja is köztük van, így már nem sok időnk van, hogy kitaláljuk mi tévők legyünk, mert hamarosan ránk törik az ajtót.
Carl szavai csak megerősítik, amit már én is végig gondoltam, és a rendőrséggel kapcsolatban is igaza van. Mikor elhallgat, mindketten az eszméletlen lányra nézünk, és habár nem mondjuk ki, tudjuk, hogy talán ő az egyetlen esélyünk, hogy élve jussunk ki innen.
- Carl! Te nézd meg mi van a másik helyiségben, hátha hasznát tudjuk venni ott valaminek, addig én megpróbálom feltartani őket egy kicsit. – intek a másik ajtó felé.
A kintről jövő hangok egyre hangosabbak, így cselekednünk kell. A bejárati ajtó mellé húzódok és résnyire kinyitva kiordítok.
- Állj! Ha bárki közelebb jön a lánynak vége! Ha szabadon elmehetünk, akkor életben marad!
Nagyon remélem, hogy Chin-nek fontos annyira a lánya élete, hogy leálljon velünk tárgyalni.

Persze eszembe juthatott volna, ha van időm ezen gondolkozni, és nem sürget az idő, hogy akár mit is hablatyolok, azt a kinti, a vérünkre szomjazó társaság vajmi kevéssé érti meg, de hát azért reménykedtem, hogy valaki csak beszéli a nemzetközi nyelvet közülük, de ha mást nem azért annyi eszük csak lehet, hogy miről is szövegelhetek egy tússzal a kezemben.
Azonban míg az embereknél elértem egy kevés eredményt, mert úgy nézett ki kissé lassítottak a tempón, addig ez az automatikára állított robotot nem nagyon érdekelte, és ahogy beért a lőtávba, már meg is kezdte az épület rommá lövését. Még szerencse, hogy a pontosabb célzáshoz még messze volt, a azért kopogtak a falon a golyók rendesen, és félő volt, hogyha közelebb ér, akkor már át is lyukasztják azt, akkor meg a fedezékünknek lőttek, szó szerint.
Kétségbeesetten törtem valami megoldáson a fejem, mikor meghallottam Carl kiáltását, és ellökve magam a faltól berobogtam a szobába, hogy magam is meggyőződjek róla, tényleg jól hallottam-e, amit mondott, vagy csak a fülem csalt meg.
Mikor beértem és körbepillantottam fülig szaladt a szám, mert az első amit megláttam egy jókiállású rakétavető volt, célkövető irányzékkal és hozzávaló munícióval, így már volt ötletem a robot kiiktatására.
- Ez nagyszerű Carl! – ütögettem meg most már sokkal bizakodóbban az amerikai vállát. – Van itt minden, ami szem-szájnak ingere! Addig én behozom ide a lányt, mert lassan szitává lövő az a bádogember a falat. Gyorsan a még mindig eszméletlen lányhoz lépek és ha nehezen is, de berángatom a másik szobába és felfektetem az asztalra.
- Nézd meg, hogy milyen ennek a kócerájnak a külső védelme, vag egyáltalán mire jó ez a gyönyörűség, intek a konzol felé. – Én addig üdvözlöm kitartó barátunkat és megoldom a kikapcsolását. – veszem a vállamra a rakétavetőt, amibe becsúsztatom az első rakétát, majd kisietek az ajtóhoz, amit most annyira nyitok ki, hogy kidugjam a csövet, majd egy gondos célzás után útjára engedem a lövedéket.
Nagyon remélem, hogy egy problémánk, mégpedig a legsúlyosabb most megoldódik, ha nem akkor még egy rakétát küldök a másik után.

A lövés talált, de sejtette, hogy a robot kényes részeit erős páncélzat védi, habár reménykedtem, hogy azért egy rakéta talán kárt tesz benne.
Egy cifrát káromkodtam, hogy nem történt semmi, és már indultam volna vissza a következő rakétáért, amikor a robot egyik karja lezuhant, kisebb pánikot okozva az emberek között, és nagyobb kárt okozva az útburkolatban.
Megtorpantam, hogy hátha tovább esik darabjaira, de sajnos ez volt az összes sikerélmény, mert innentől tovább folytatódott a lövöldözés, és mivel már egészen közel ért a házhoz, némelyik golyó most már könnyedén szaladt át a falon, veszélyessé téve a benn tartózkodást.
De nincs veszteni valóm, most már muszáj kockáztatni. Carl tájékoztatásából már jól tudom, hogy semmi használható dologra nem bukkant a fegyvereken kívül, így ott még kitarthatunk egy darabig, de aztán végünk van. Viszont a robottól meg kell szabadulni, mert ha nem akkor perceken belül halottak leszünk, ahogy elnézem a lánnyal együtt, mert ez a dög senkit és semmit nem kímél, mintha nem is Chin lenne a gazdája, hanem valaki, aki a Yhao halálát is kívánja, nem csak a miénket.
Ahogy rohantam vissza, hogy elhozzam a másik rakétát, nem volt szerencsém és az egyik lövedék átszáguldva a falon a vállamat találta telibe. A lendület megperdített és a szemben lévő falnak taszított. Fájdalmasan felkiáltva kaptam a sérült vállamhoz, ahonnan szép kis patakokban kezdett folyni a vérem. Leküzdve a rosszullétemet a szoba ajtóig tántorogtam és nem törődve Carl figyelmeztetésével, felvettem a másik rakétát és beletoltam a csőbe, majd a fogamat összeszorítva ismét az ajtóhoz mentem és a résen kidugva most a robot lábát vettem célba, ami nem volt nehéz, habár remegett a kezem a kíntól, de már olyan közel volt, hogy nem téveszthettem el. A triád tagjai is alig jártak messze a bejárattól. A lövés után azonnal vissza kellett indulnom a szobába, meg sem várva, hogy sikerült-e vagy sem, ha nem akartam a kezükbe kerülni, de a fájdalom esetlenné és gyengévé tett és megbotolva abba a székbe, amiben előtte a lány ült, jó nagyot estem rá a rakétavetőre, így biztos voltam benne, hogy még legalább két bordámat is eltörtem, miközben a levegő sípolva szaladt ki a tüdőmből.
- Carl csukd be az ajtót, a nyakunkon vannak! – adtam ki az utasítást, mert ő még mindig biztonságban lehetett a lánnyal és talán alku pozícióba kerülhet, ha engem el is kapnak.
Azért megpróbáltam feltápászkodni, hogy hátha sikerül még bejutnom a szobába, mielőtt ránk törik az ajtót.

A fájdalom nagy, a félelem még nagyobb. Eltántorogsz Carl-hoz, és a fogolyhoz, majd a második rakétafejet behelyezed a fegyverbe, és visszaindulsz az ajtóhoz. Hallod Carl ordibálását, és ajánlatát, hogy majd ő lő helyetted, ő úgyis pontosabban célozna, tekintve a sebedet...de már nincs idő erre. Becélzod a robot lábát, a nagy golyózáporban, valamint a sebed okozta remegésben a célzási pontosságod erősen redukálódik. Kilövöd a rakétát, és az el is indul pusztító útján, csupán nem azon a pályán, amit te akartál. A lövés lecsúszik, és a robbanás nem a robot lábánál következik be, hanem attól egy méterre, a tömegben. Élettelen testrészek repülnek fel a levegőbe, utolsó halálsikolyok szaggatják szét a dobhártyádat. Hiába is, a félelem, a fájdalom, és a halál hangja nemzetközi, te is megérted. Maga a robot ismét megáll, kissé mintha eldőlne, de végül visszanyeri az egyensúlyát, és újra elindul felétek. A golyószórás folytatódik, a kínaiak viszont még messze vannak, nincs sok kedvük megelőzni a fél karú gyilkológépet. Carl gyorsan beránt téged a biztonsági szobába, majd bezárja az ajtót, és fülel. Ablak nincs a szobában, fényt a világító, törött villanykörte szolgáltat, ami a plafon közepéről lóg le. Yhao végre felkelt, most Carl tárgyal vele:
- Mondd meg az apádnak, hogy állítsa le a tömeget, meg a robotot, különben kinyírunk! - mondja. Ahogy közelebb mész, láthatod, hogy Yhao tekintete hihetetlen rémületet tükröz, és hamar meg is látod az okát: Carl nyaklánc gyanánt négy darab távirányítós gránátot kötözött a nő nyaka köré. Yhao egyelőre nem szólal meg, szemei most feléd fordulnak, könyörgően, könnyesen. A ti szobátok biztonságban van, még egy darabig, a robot nem vette észre, hogy átslisszoltál a szomszédba, így továbbra is az előszobát ostromolja, egyre nagyobb károkat okozva.

Sajnos a fájdalom jobban megviselt, mint kellett volna és a közeli cél ellenére, csak sikerül elhibáznom. Igaz, hogy a maffiózók sorait alaposan megritkítom, hiszen pont közéjük csapódott be a rakéta, és a robbanás szanaszét repítette a közelállókat, de a robotban nagy kárt nem tett, csak kicsit kibillentette az egyensúlyából, de aztán jött tovább, mintha mi sem történt volna, és csak még jobban ontja magából a golyókat, amik most már mondhatni akadálytalanul hatolnak át a falon.
A rakétavető hangos csattanással landol a földön, ahogy erőtlenül kihullik a kezemből. A lövés okozta fájdalom és a vérveszteség már érezteti a hatását, kezdek szédelegni, és mikor elesek, csak Carl segítségével jutok be a szobába, aki szabályosan beránt a még biztonságos helyre. Nagy szerencsém volt, hogy a robbanás kicsit lelassította őket, így legalább nem kerültem a kezükbe.
Mikor kissé összeszedem magam és a ruhámból tépett csíkkal bekötöm a vállam, hogy legalább a vérzést csillapítsam, már Carl nagyban győzködi a közben magához tért lányt, hogy állítsa meg a támadást.
Nem tétlenkedett az amerikai, míg én a kintiekkel voltam elfoglalva, mert Yhao karcsú nyakát most egy gránátfűzér koszorúzta meg, melynek távirányítója Carl kezében van és ami nagyban befolyásolta a lány kedélyállapotát, aki rémülten meredt először a stílusos ékszerére, majd rám.
A csukott ajtón keresztül is nagyon jól lehetett hallani, ahogy az első szoba falai kezdik megadni magukat a robot hatásos ténykedése által, nem kell sok és már itt is tűz alatt leszünk.
- Sajnálom! – rántom meg a vállam – amit azonnal nagyon meg is bánok – hisz egyből lever a víz. – De Carl-nak igaza van! Ha nem akarsz velünk együtt meghalni, kitalálsz valamit, de baromi gyorsan csináld, mert már nincs sok időnk.
A lövedékek, most már a mi szobánkat kezdték szaggatni, és csak reméltem, hogy Chin-nek azért fontos még a lánya, mert ha nem, akkor nekünk reszeltek.

Ez már úgy látszik a lánynak is sok, és végre belátja, hogy semmi nem mentheti meg az életét, csak, ha engedelmeskedik végre, így aztán meg is ered a nyelve, igaz úgy ordít, hogy a halottak is életre kelnének tőle, mert a kinti rombolás pokoli zaját is túl kell harsognia.
Szavaira csak összenézünk Carl-lal, aki aztán int a lányka, hogy csinálja, amit kara, de azért még a pisztolyát is rászegezi a biztonság kedvéért.
Yhao ujjai úgy táncolnak a billentyűzeten, mint egy zongoristáé, de hát érthető az idegessége és a sietsége, én is az lennék, ha a nyakamba lógnának azok a gránátok és az ajtó előtt egy őrült robot amortizálná a falakat.
Mikor meglátom a képernyőn megjelenő férfit, habár sosem láttam még Chin-t, de biztos vagyok benne, hogy ő az, hiszen kit hívna a lány végső kétségbeesésében, ha nem őt.
Igaz, ugyan, hogy egy kukkot sem értek a beszélgetésükből, de a hanglejtésekből sok minden kiolvasható, és a lánya nyakában lévő kis csecsebecse, nagyban hozzájárul, hogy komolyan vegyen minket és végre tegyen is valamit a triádfőnök.
Mikor a képernyő kikapcsol és Yhao visszafordul hozzánk a szeméből látom, hogy elértük, amit akartunk, legalábbis, pár pillanattal később halotti csend telepszik ránk. A fülem nehezen szokja meg ezt az állapotot, sokáig még cseng a borzalmas zaj után.
A lány mozdul meg először és elindul kifelé, csak az amerikai állítja meg, a távirányító felmutatásával. Mindenki újból megmerevedik és minden szem rám tapad.
- Ne felejtsd el, hogy bármikor megnyomhatjuk a gombot! – figyelmeztetem a lányt, majd egy fájdalmas fintor kíséretében magam is utána indulok. – Te maradj hátul. – mondom Carl-nak. – Ha valami nem stimmelne, akkor még lesz időd a lányt kinyírni! – nézek rá és intek a lánynak, hogy kinyithatja az ajtót.
Talán nem látszik rajtam, de halálosan ideges vagyok, a feszültség összerántja a gyomromat, de pont most nem engedhetem, hogy ez kiüljön az arcomra. Nyugalmat erőltetek hát a vonásaimra és Yhao után lépek.