John Silvercloud Magánnyomozó Iroda

John Silvercloud egyszobás lakása, melyet irodaként is üzemeltet. Egy harmincemeletes ház tizenharmadik emeletén van. Szépen rendben tartott, a szűkösségéhez képest jól berendezett.

//John Silvercloud magánkalandja//


Az eget szürkés, zavaros, átláthatatlan szmogfelhő takarja el a szemeid elől. Az ablak előtt állva, az élet fontosabb dolgain elmélkedve eszedbe jutnak régi társaid, régi érzéseid, régi erkölcseid. Mindez már a múlté. Hol van már a boldogság, a bajtársiasság, a szerelem? Minden eltűnt a 21. század kibernetikus információtengerében. Téged is beszippantott a rendszer, többé-kevésbé. Nem vagy idealista, csupán próbálsz megélni. És a rendszernek nem lehet ellentmondani.
Ilyesmi gondolatok keringenek a fejedben, amikor megszólal a csengő. Megfordulsz, szép komótosan odabattyogsz az ajtóhoz, majd felnyitod, és beengeded a jövevényt.
Egy fekete, borostás, izmos férfi lép be az apró lakásodba. Egy pillanatra megáll, habozik, majd visszalép, és ismét elolvassa a táblát, amit nemrég raktál ki az ajtódra. "John Silvercloud Magánnyomozó Iroda". Nem, nem tévesztette el a helyet. A kis szoba sűrű, otthonos berendezése, háztartási bútorai bizony emgtévesztőek a külső szemlélő számára. Ismét belép a helyiségbe, bőrdzsekijéből kiveszi a kezeit, majd üdvözlésképp feléd nyújtja a jobbját:
- Üdv, Tyler Harkin vagyok. Ha jól tudom, ön John Silvercloud? - kérdi, majd a helyeslő válaszra elégedetten bólint. - Rendben. Úgy hallom, maga az a fajta ember, aki jól intézi a munkáját. Nézze, nem fogok mellébeszélni. A barátaim vagy öt magánál jobb nyomozót ajánlottak, de nekem maga kell. Tudja, honnan jövök? A Tiszták klubjától. - mondja Tyler, majd időt se hagyva a reagálásra, folytatja: - Úgy tudom, maga se komálja az implantokat. És ez jó dolog. Ilyen emberre van nekem szükségem. Kihalófélben vannak az ilyen nézetek, örülök, hogy még vannak emberek, akiknek nem ment el teljesen az eszük. De térjünk a tárgyra...- mondja, majd előhúz a kabátja belsejéből egy régi, kissé szakadt, polaroid képet. Odaadja neked. A fényképen egy fiatal, huszonéves, fekete hajú férfi látható, széles mosollyal. - Ő itt James Frage, jó haverom, tűzszerész. Tegnap tűnt el a faszi, a metróállomáson. Tudja, mi van? Lefogadom, hogy a köcsög punkok kirabolták, majd elvitték valami bizarr koncertre, vagy mit tudom én. Beteg faszok azok, higgyen nekem. Gondolom, maga már csak tudja. - mondja, bizonyára a korodra célozva. - Szeretném, ha előkerítené, akár a föld alól is. Legutóbb a metrónál látták, szerintem ott kezdje a keresést. Talán próbálkozhat a húgánál, itt lakik nem messze, a szomszédos panelben, az 57. házszám alatt. Ami a fizetést illeti...nem írt ki árlistát, tehát alkudozzunk. Ha élve visszakapom a haveromat, 1200 kredit üti a markát. Ha halva, kap 400-at. Ja, és nem vagyok bolond: az a csávó eltűnt, elrabolták, én mondom...Amúgy is régóta csak a baj van vele, valami nagy projekten törte a fejét.- mondja, majd várakozóan néz rád a felkínált árral kapcsolatban. Ha kész a megállapodás, akkor átad egy apró, gyűrött papírfecnit, rajta két telefonszámmal.
- Az első én vagyok, a másik James húgáé, Ashley-é. Ha kell valami, csak szóljon. - mondja, majd ahogy jött, úgy távozik a lakásodból. Újabb megbízást kaptál, minden jel szerint egy érdekes fajtát. Kint hirtelen rákezd az eső, kövér, szennyezett vízcseppek gördülnek le az ablakodon. Kintről a város zajai áthatolnak a hungarocell falon. Egy csótány rekordsebességgel fut át a számítógéped gépházán, valamint az asztalod alatt, egyenesen, egy apró lyukat kihasználva, a szomszédba. Hogy hova mész, az csak rajtad áll.

-Ejj... - néz rá a korosodó nyomozó az égboltra ablakán keresztül. Nem szerette az ilyen napokat, mert ilyenkor szinte állandóan a régi kalandjai jutottak eszébe a volt cimborákkal. De a múlton merengni felesleges, azok az idők elmúltak.
Csengettek. A detektív nagy nehezen felkel a forgószékéből, és kiáltja, hogy:
- Jövök, pillanat.
Elnyom egy ásítást, miközben gyorsan megvakarja a seggét. Az ajtót kinyitva tárult elé egy sötét bőrű fickó, aki valamiért azonnal Wesley Snipes-ot juttatta eszébe. Beengedte, mert a megbízókat általában be szokta. A házban rend volt, szerencsére nem kellett gyorsan kitakarítania. Volt már rá példa.
- Igen, én vagyok. De a Mr. Silvercloud nekem elég - feleli némileg komolytalanul.
Az azonnal feltűnt neki, hogy a fekete férfi feszeng. Aki Tyler Harkinnak nevezte magát, mert John sosem volt biztos megbízói személyazonosságát tekintve. Szakmai ártalom. Szerencsére nem kellett sokat jópofizni vele. Hála Istennek nem kellett megkínálni se teával, se kávéval, mert most egyik sem volt otthon, csak limonádé.
A tudat, hogy "tiszta", nem ébresztett benne semmilyen szimpátiát. John minden megbízójával egyenrangúan bánt, és kivétel nélkül igyekezett mindenre bólogatni, vagy csak szimplán mosolyogni.
A meló hamar világossá válik: találj meg egy négert a sötét New York-i utcákon. Mi sem egyszerűbb. Mintha diófából készített falapokat kéne keresnie diófából készített falapok között.
Hamar lejött neki, hogy a feka nagyon előítéletes a punkokkal szemben. Nem alaptalanul, hisz John első célpontja is közölük került ki, és rengeteg sötét pletykát hallott a punkok rossz természetéről, de azért nem becsülte őket túl. Ha egy punk rabolhatta el a fiút, akkor egy szakadár falkatag lehetett. A punkok anarchiahívők, nem szervezett bűnözők. Elvakítják őket a szabadságot hirdető dolgok, na meg a SZ.A.D. Szex, alkohol, drog.
Amint lezárult a szokásos procedúra (fényképek átadása, elérhetőségek megadása), John kezet rázott Harkinnal, és bár lettek volna még kérdései, hagyta elmenni a négert.
Egyedül volt ismét. És eleredt az eső, a rohadt életbe. Eldöntötte, hogy azonnal nekifog a keresésnek, és eltette a fotót és az elérhetőségeket. A zsebébe süllyesztette noteszát, és hozzá egy tollat. Manapság elterjedtek az erre alkalmas elektronikus kütyük, de Johnnak semmi szüksége nem volt ilyenekre. Elég volt neki a saját asztali PC-je, és a sztenderd internet hozzáférés.
Csinált magának egy szendvicset, majd töltött hozzá limonádét. Miközben jóízűen falatozott, figyelte az elrohanó csótányt. Nem undorodott tőlük, mert tudta, hogy elpusztíthatatlanok. Még a kiberkorszak minden eszközével sem lehetne őket elpusztítani.
Amint befejezte az evést, fogat mosott, és magára öltötte sötétbarna színű viharkabátját, derekára pedig felkötötte a Glockját. A katanáját már nem hordta magával. Túlságosan feltűnő lenne.
Úgy döntött, először felkeresi ezt az Ashley-t. Kilépett az ajtaján, és gyorsan lekódolta a zárat. Nem mintha túl sok mindent el lehetne vinni. Megnézte az ajtajára kiírt feliratot.
- Árlista... hogy nekem miért nem jutott eddig eszembe - morogta, miközben a lépcsőkön lefutva rohant ki az esőbe, hogy átérjen a szomszédos háztömbbe, Ashley-hez.

Kilépsz a zuhogó esőbe, majd gyors léptekkel elindulsz a közeli épület felé. A reklámok fényében navigálsz, jól ismered a környéket, álmodban is eltalálnál a fontosabb helyekre. Út közben punkok, rendőrök, nehézfiúk, meg stricik, és zsoldosok jönnek veled szembe. Csak a szokásos.
Ahogy beérsz a panelbe, és megállsz a lakás előtt, megnyomod a csengőt, majd vársz. 57, ez az a hely. Talán egy percig álldogálsz ott, folyik rólad a víz, türelmetlenül várod a választ. Hirtelen résnyire kinyílik az ajtó, és egy zöld szempár pillant rád. Az ajtót védő zár kattanása biztosít róla, hogy az út szabad, habár a nő láthatóan nem viseltet feléd bizalommal.
- Ki maga? Mit akar tőlem? - kérdi. Nem tudod, milyen szinten tartotta a bátyjával a kapcsolatot, az viszont szinte biztos, hogy még nem tud Jame eltűnéséről, elvégre csupán tegnap veszett nyoma. A nő tekintetéből kiolvashatod, hogy alapjában véve bizalmatlan figura, téged se néz valami jó szemmel, és talán, ha rossz választ adsz, még be se fog engedni. Persze ha fizikai konfliktusra kerülne a sor, kétség sem fér hozzá, ki nyerne.

Folytatást ide kérem:Lakónegyed