Los Angeles - Gépnarancs klub

Mikor megfogja a vállam, hogy visszatartson, egy lezser mozdulattal próbálom lerázni magamról, hisz véget akarok már vetni ennek az egésznek, de meglepő módon képtelen vagyok szabadulni a szorításából.
~ Ááá, remek! Még egy android vagy mi! ~ forgatom meg a szemem fanyalogva, de aztán végül is mikor előveszi a mobilját és int, hogy várjak, majd elengedve arrébb megy, hogy ne halljam mit beszél, magamat is meglepve maradok és bár kissé idegesen, de várakozom.
Befejezve az elég indulatosnak tűnő csevegést visszatér és magyarázni kezd.
Nem mondom, hogy nem lepett meg, amiről tájékoztatott, persze azért nem ilyen könnyen lehet engem meggyőzni.
- Már bocsi, de amit elmondtál, nem bizonyít semmit. – rázom meg a fejem kétkedően. – Ennyi erővel dolgozhatsz akár még a Kiberfarkasoknak is, de egyébként is nagy ívben teszek rá. – rántom meg a vállam a fél szemem a sötét furgonon tartva azért. – Kaptam egy melót, amit elvégeztem és mivel a megbízom vagy átcseszett, vagy eltűnt, így új szintre léptek az események. Baromian nem érdekel, hogy kinek és mit dolgozik bárki is, - lovalom bele magam egyre jobban a mérgembe, mert már elegem van az átverésekből és a magam játékát akarom játszani. – ha valaki meg akarja venni tőlem, azt ami esetleg, mondom esetleg nálam van, akkor szépen megkeres New York-ban és tesz egy árajánlatot. Mivel sokban volt nekem ez a kis kirándulás, jó vastagon fogjon a ceruza a csekkfüzetében, annak aki jelentkezik. – mosolyogtam a lányra hidegen és tempós léptekkel igyekeztem eltűnni az éjszakában, mert már ehhez az egész őrülethez csak a zsaruk hiányoztak. Persze egy percig sem vettem be Samantha dumáját, hiszen a zsaruk nem kérték volna, hogy adjam oda a cuccot, hanem belegyúrtak volna a betonba és már valami kedélyes kihallgató szobában ülnék.
De, hát nem akartam elvenni a lány örömét, hogy jól játszotta a szerepét.

Dühös és kedvetlen vagyok, így nem nagyon érdekel Samantha csalódott arckifejezése, hiszen én is csalódtam, nem is kicsit és ráadásul, még a pénzem is úszott…..egyelőre.
Azért nem feledkeztem meg a megfelelő óvatosságról és mikor hallottam, hogy nyílik a hátam mögötti furgon ajtaja, akkor azonnal arrafelé kaptam a fejem, mert nem szerettem volna, ha valami kellemetlen meglepetés ér.
Hát kellemetlennek kellemetlen volt, amikor megláttam kisorjázni az ötös ikreket a kocsiból, hiszen innen már le sem tagadhatták volna, hogy a kormánynak, vagy valamelyik megavállalatnak dolgoznak, és a felől sem voltak kétségeim, hogy messze jobban tudnak futni, lőni és verekedni nálam, így nem sok eséllyel próbálkoznék egyikkel sem.
Így aztán nem tapogatóztam a pisztolyom után, csak megálltam és megadóan eltartottam magamtól a kezem, ahogy a lézerpöttyök megállapodtak a mellkasomon.
Aztán előlépett a vezetőjük, aki úgy a 30-at taposhatta és levéve a sötét szemüvegét, olyan hideg tekintettel nézett rám, ami teljesen feleslegessé tette a barátságos mosolyát, hiszen az csak olyan filmes trükk volt, azt hiszem.
Még látom, hogy a lány megáll a körön kívül, de aztán már minden figyelmem a férfié, mert megszólal, és nem is tudom miért nem lepnek meg a szavai. Volt már dolgom zsarukkal és eddig még nem nagyon sikerült rám verniük semmit, így nagyon félni valóm sem volt, meg aztán nagyon meghatni sem tudtak. Reménykedtem, hogy kétszer nem üt be a ménkű és nem fognak egyből a nyakláncra gyanakodni, így még lehet esélyem.
- Bocs Dave! De én Samanthának egy szóval sem mondtam, hogy van nálam valamilyen chip. Én egy meló miatt vagyok itt, ennyit mondtam. Fogalmam sincs mit hadováltok itt össze találmányokról és főleg lopásról! Kikérem magamnak, nem vagyok tolvaj! Miért mindenki nekem akar keresztbe tenni. Ma már egyszer meg akartak ölni, úgy hogy elég szar napom van haver, úgy, hogy szeretnék már végre hazamenni. Tudja, én sem akarok balhét! Különben is kik a fenék maguk? – nézek vissza rá tettetett felháborodással

Tettetett felháborodásom, nem nagyon hatotta meg a férfit, ahhoz gondolom már túl rutinos volt, én viszont dühös és makacs, mert nem akartam pénz nélkül veszni hagyni, amiért keményen megdolgoztam, és abban sem voltam biztos, hogy ezek tényleg zsaruk.
Nem fognak csak úgy palira venni és nézem, ahogy eloroznak tőlem több ezer kredit hasznot!
Ezért némi kockázatot vállalnom kell, hiszen nagyobb bajom most sem lehet, mint hogy az életemre törnek, mint az étteremben.
- Pont azért akarom tudni, mert egy ártatlan állampolgár vagyok. – replikáztam vissza a vigyorgó férfinek. – És tőlem azt tudnak, amit akarnak, de engem nem fognak bepalizni.
Mikor türelmetlenül dobolni kezd, akkor már tudom, hogy nem sok időm van, és habár látom, hogy egy csábító csatornafedél van közöttünk, a kibiztosított pisztolyok elég visszatartó erőnek tűnnek. Az alatt a pár másodperc alatt, ami időm még van, vadul gondolkozom, hogy megkockáztassam-e a menekülést lefelé.
~ Az még hagyján, hogy egy lépéssel odaérek, de még fel is kell emelni a fedelet, ami gondolom nem két kiló, ráadásul be is lehet ragadva, nincs fogása. Másrészt addig legalább tíz golyót kapok, még akkor is ha nem akarnak megölni. Viszont, ha itt maradok, akkor sincs biztosíték rá, hogy nem ölnek meg, főleg, ha odaadnám a chipet, habár, akkor már megtették volna. Nagy dilemma! Melyik a kevésbé rossz? ~
- Nem akarok játszani! El akarok menni és ha nem tűnnek el az utamból, magam hívom a zsarukat! – húzom az időt, miközben előveszem a mobilomat és kissé közelebb araszolok a csatornafedélhez, hogy jobban szemügyre vegyem.

Miközben a zsarukkal fenyegetem őket, nem nagyon látom, hogy meghatódtak volna tőle, sőt Dave még szomorúan megcsóválja a fejét, mintha csak egy gyerek rosszalkodását kéne véleményeznie. Az, hogy a csatornafedéllel való szemezgetésemet kiszúrta, azt mindjárt gondoltam, mivel az egyik embere pár centire lőtt lyukat az aszfaltba előttem, ezzel is a tudomásomra hozva, hogy semmi esélyem, ha esetleg erre gondolnék.
Mikor beszélni kezd, a telefonnal a kezemben megállok és figyelmesen hallgatom és bár értem, mit mond és meglepődésemre egyszer csak már nem az a kemény és hideg férfi áll előttem, hanem egy idősebb és megfáradt ember, de a szavai csak még jobban elbizonytalanítanak abban, hogy nekem a chipet bárkinek is oda kéne adni.
- Igaza van, - bólintok közbevágva, - é senkiben nem bízom, ezért vagyok még életben.
Aztán megint meglep, hogy azt mondja, nyugodtan adjam át a cuccot Rachelnek, mert akkor rátudják verni a balhét.
Erről viszont eszembe jut Christine, aki lehet, hogy már nem is él, mert itt társalgok ezekkel az emberekkel, akikről azt sem tudom biztosan, melyik oldalon állnak a játszmában.
Persze pontosan nem tudtam mire való a chip, de voltak elképzeléseim, és most Dave meg is erősített ebben. De, ha a lelkiismeretemre akart ezzel hatni, akkor már elkésett pár évet vele, mert ha ennyire hazafi lettem volna, akkor nem ezt a foglalkozást választom.
Minél értékesebb és jobban felhasználható valami, nekem annál több érdekem főződik hozzá, hogy értékesítsem. Igaz nem vagyok teljesen érzéketlen sem, de ezzel a hablattyal, nem fog meggyőzni arról, hogy nekik adjam át a kütyüt.
- Ha nálam lenne a chip, - nézek rá azért érdeklődve, - ismétlem, ha nálam lenne? Akkor mennyit érne meg maguknak? Rachel bármit is kért tőlem, már eljátszotta a bizalmamat, mikor ki akart nyíratni, így neki semmit nem adok át. – ráztam meg a fejem. – De azt jó ha tudják, bökök a jelvényére, miután túltettem magam Samatha bemutatóján, akiről most bebizonyosodott, hogy tényleg valami gép, - hogy Rachel húga is bent van és azért jöttem, mert ő kért tőlem segítséget, aki életveszélyben volt és lehet, hogy most még nagyobb bajban van. – intek a klub felé.
Kis gondolkozás után, és ha megfelelő árat ajánlottak, akkor fontolóra veszem a dolgot.
- Én is őszinte leszek magához. Ha segítek maguknak, akkor elfelejtik, hogy valaha is itt jártam, valamint bőségesen megfizetik a fáradozásomat, hiszen valamiből nekem is élnem kell. Az, hogy ki mit kezdene a chippel, nagyon nem érdekel, és ha nem akarnék bosszút állni Rachel árulásáért, az amit eddig elmondott sem nagyon motiválna, mivel ha jól megnéz, nem vagyok valami kiscserkész.
Miután így tisztáztuk a dolgainkat, kíváncsian vártam, hogy hogyan tovább.

Egészen a mondókám befejezéséig nem észleltem Dave-től semmilyen reakciót, de után a az emberein már láttam, hogy ha rajtuk múlna, már biztos szitává lőve hevernék a földön, de a főnökük csak enyhén elécsodálkozva nézett rám és visszafogta a vérebeit.
- Ne higgye, hogy életunt vagyok! – ingattam meg a fejem. – De hülye sem. Ha meg akartak volna ölni, már halott lennék, és mivel gőzök sincs, hogy hol van a chip inkább várnak és üzletelnének. Nincs semmi okuk, hogy a halálomat akarják utána..
Talán nem sikerült kellően felmérnek a helyzetet, mert nagyon úgy nézett ki, hogy mégis csak engedélyezi a már toporgó embereinek, hogy végezzenek velem, de aztán valami eltéríti a szándékától, majd kilépve a körből, elvonul telefonálni egyet.
Épp, hogy elkezdi, az én mobilom is megcsörren, de ahogy ránézek a kezemben tartott készülékre, már el is hallgat. A szám ismerős, megint Christine hívott és mivel azonnal lerakta, kezdek ideges lenni.
Úgy döntök teszek egy próbát mennyire gondolják a fiúk komolya a dolgokat és elindulok, hogy kilépjek közülük. Persze ez csak egy elkeseredett kísérlet volt, hiszen azonnal megragadnak és visszapenderítenek a kör közepére. Mivel egyre morcosabbak a fiúk, így nem próbálkozom többet egyelőre.
Aztán Dave befejezi a csevejt és visszasétál hozzám, majd beszélni kezd, amit elképedve hallgatok.
- Hát ez elég érdekes ajánlat, tekintve, hogy én a melóért 7000-et kaptam volna és biztos vagyok benne, hogy a többszörösét éri a kicsike. – adok hangot a véleményemnek. – Az ötlet nem rossz, amivel előállt, de ez kevés. Legyen a cuccok értéke legalább 6000, és segítek lebuktatni Rachelt és még a chip is maguké lehet.

//Már nem alkudozom tovább //

Mikor így feldobtam a labdát, kicsit reménykedtem, hogy talán, ha ennyibe belementek, feljebb tudom srófolni kicsit a díjamat, hiszen azért nem koszos 1550-ért vittem vásárra a bőrömet. De a CIA ügynök keserves és gondterhelt arcából, azt a következtetést vontam le, hogy nem nagyon adhattak neki a főnökei mozgásteret. Az is lehet, hogy ennek nagy részét a saját szakállára teszi, és úgy döntöttem, nem biztos, hogy addig kéne húznom azt a bizonyos gyufát, amíg meggyullad.
A helikopterre még én is felkaptam a fejem, mert már isten tudja mikor láttam ilyet utoljára, hiszen azt hittem már rég kivonták őket a forgalomból, de aztán visszanéztem Dave-re, aki közben újabb ajánlatot tett, ami már egészen jól hangzott.
Úgy éreztem, hogy már egy örökkévalóság óta tart ez a nap és meg kell valljam eléggé bele is fáradtam már, na meg végül is a 4500 dollár tényleg nem volt rossz ajánlat, így aztán biccentettem az ügynöknek.
- Oké! A magáé a chip, megegyeztünk. Utalja a számlámra a zsozsót! Mit akar, vigyem be Rachelnek, vagy adjam át magának?

Úgy látom, hogy nagyon is elégedett a végeredménnyel az ügynök, és már az is megfordul a fejemben, hogy többet kellett volna kérnem, de végül csak gondolatban megvonom a vállam és belenyugszom a dologba, hiszen annak is örülhetek végül is, hogy élek.
Egy kicsit habozok, hogy elfogadjam-e e kézfogást, de hát végül is nem mondhatom, hogy nem volt rendes velem, így aztán megszorítom a jobbját. Ezután már jólesően veszem tudomásul, hogy nem vesztegeti az idejét és már át is utalja a kialkudott összeget.
Végig hallgatom a felajánlott lehetőségeket, és egy pár perc gondolkodás után a férfi szemébe nézek.
Ekkor már egyedül vagyunk az utcán, csak Samantha körvonalai tűnnek fel néha, de az ügynökök felszívódtak a sötétben.
- Oké! Ha már megígértem, akkor segítek. – bólintok rá. – Bemegyek és átadom a chipet Rachelnek, mert meg akarom tudni, hogy nem bántotta-e Christinet. Részemről egyébként mehetünk.
Megvárom, hogy akar-e még mondani valamit, majd a bár felé indulok.
- Hátul, vagy elől menjek be?

Egyelőre csak elindulunk, nem kapok választ arra, hogy melyik bejáratot használjuk majd, de aztán egy gyors eszmecsere Samanthaval meghozza a választ.
Gondolom a „lány” már mindent elintézett, hogy ne legyen probléma, így biztos voltam benne, hogy tényleg nem lesz gond.
A főbejárat természetesen teljes díszkivilágításban pompázik, hiszen ez kell, hogy ide csalogassák az embereket, bár így meg sokkal jobban ki is rajzolódik, hogy az idő vasfoga nem múlt el nyomtalanul ezen a kócerájon sem. Persze a technika ide is belopta már magát, így az ajtó elektronikus szerkezetén simán átjutunk a tulajdonosnőtől kapott kártyával, ami nem nyeri el a tetszését a belépésre várók körében, akiket a morcos biztonságiak feltartanak.
A kidobó az ügynökökkel való beszélgetés után nyomtalanul felszívódik, majd az utca is lassan elnéptelenedik, de nem kell nagy logika hozzá, hogy tudjam Dave emberei ott lapulnak valahol a sötétben, ugrásra készen.
Most már semmi akadálya, hogy belépjünk a bárba és megkeressük az én hazug megbízómat.

Belépve a bárba ismét megcsap a bulizó tömeg, az izzadtság és az ital keverékének szaga, de most nem foglalkozom vele, hanem célirányosan indulok a lift felé. Közben valahonnan Dave emberei is előkerültek és a hátunk mögött széledtek szét a helységben észrevétlenül.
A kidobó, Tyler most sem szível jobban, mint először, és csak Samantha közbelépésére és meggyőzésére hajlandó félreállni az utunkból.
A lifttel már csak hárman megyünk fel, én Samatnha és Dave. Felérve egyenesen Rachel szobája felé veszem az irányt, de annak ajtaja most is zárva van. Mielőtt még akár meg is szólalhatnék az ügynök egy erőteljes rúgással, ami felvet bennem egy halvány gyanút Dave képességeivel kapcsolatban, megoldja a dolgot és most már akadálytalanul léphetünk be.
Azonban ezek a gondolatok azonnal kiröppennek a fejemből, ahogy a szobába érve megpillantom az elém táruló látványt.
Csak egy, fekete ruhás, szőke nőt látok ugyan, aki háttal áll nekem és elsőre azt mondanám Rachel az, de mikor a remegő test megfordul megáll bennem az ütő és kikerekedett szemekkel bámulom azt a……azt a félig Rachel, félig Christine alakot, aki úgy néz ki, mintha a két testvért félbevágták volna és aztán a két felet összeragasztották volna.
A jobb oldal volt Rachel, ez egyértelműen látszott, és aki a kezében egy véres üvegdarabot tartott, a bal oldalban Christinét lehetett felismerni, akinek egy vágás volt az arcán, és ezen oldali kézben pedig egy pisztolyt szorongatott.
Értetlenül és földbegyökerezett lábakkal állok, míg a szemem a szoba falán lévő festményre nem téved, ahol meglátom azt a furcsa kislányt, és akinek még a festett szemébe nézve is hideg borzongás fut végig a gerincemen. Valahogy nem emberi és veszélyt hordozó az a tekintet.
Az előttünk álló két külön identitást hordozó test bizonytalankodása és a fegyvert tartó kéz hol felemelkedő hol erőtlenül lehulló mozgása, mind iszonyú belső harcról árulkodik.
A nő/nők tekintetét követve látom, hogy két társam legalább annyira a látvány hatása alatt van, mint amennyire én az első percekben, de én bár még mindig hitetlenkedve nézek rá, már kezdek magamhoz térni.
Szavai és a felém nyújtott pisztoly azonban szinte azonnal visszaránt a realitások talajára, és önkéntelenül nyúlok a fegyver felé, hogy elvegyem, minden bizonnyal Christine-től, legalább is ez a megérzésem támad, hogy ő akar véget vetni ennek az egész rémálomnak.
Szinte biztos vagyok azonban abban, hogy még ha a kezembe is kerül az a revolver, akkor sem tudnám hidegvérrel megölni az előttem álló kettős személyiségnek helyet adó testet.
Azt hiszem ez már itt nem az én dolgom kell, hogy legyen, így kétségbeesetten nézek a mellettem álló Samanthára, majd Dave ügynökre, remélve, hogy kelően magához tér közben.

Egy darabig senki nem mozdul és már éppen ráordítanék a lefagyott ügynökre, hogy csináljon már valamit, mikor Samantha végre megmozdul és hirtelen kikapja a pisztolyt a remegő, meghasadt személyiségű nő kezéből, de aztán ő is a főnökétől várja a választ.
Szerencsére, úgy látszik Rachel/Christine ereje a végét járja, így már nem mutat semmilyen támadó szándékot egyik fele sem. Végre Dave is megához tér az összeomlott nő láttán és értesíti az embereit, hogy feljöhetnek és megkezdhetik a házkutatást, amire rögtön reagálnak is, és pár másodperc múlva már mindenhol ügynökök nyüzsögnek.
Samantha csendben lelép, majd Dave is követi a példáját, de előtte még szól hozzám pár szót, pedig már azt hittem mindenki elfelejtett azt az átkozott chipet a történtek hatására.
Már én is éppen indulni készülök, hiszen igazán nincs már miért maradnom, mikor meghallom azt a kétségbeesett hangot.
- Hát, ez volt a szándékom. – nézek vissza a sírástól kipirosodott szemekbe. – Ahogy elnézem, már végeztem itt. – vonom meg a vállam. – De meg kell vallanom, ilyen észvesztő munkám sem volt még Rachel……vagy Christine? Mindegy, szóval még mindig kicsit le vagyok döbbenve.

Még egyszer visszanézel a kettéhasadt nő kipirosodott szemei közé, majd megfordulsz, és kilépsz a szobából. Még talán hallod Rachel panaszos, csendes sírását, vagy Christine hangos, akadozó káromkodásfoszlányait. Nem törődsz ezzel, végleg magad mögött akarod hagyni ezt az egész földi káoszt. Őszintén reméled hogy a sors soha többé nem hoz össze ezekkel a figurákkal.
Kint a folyosón az ügynökök ide-oda járkálnak, téged kikerülve még Rachelhez is bemennek, ott is szétnéznek, és bizonyítékokat keresgélnek. Vagy talán valami mást. Egy ilyen megcsömörlött, kifacsart világban ki tudja, ki mit miért csinál? Talán minden igaz, amit Dave mondott, talán semmi, most már - megkapva a pénzt - nem is igazán fontos ez.
Összeszámolva az adatokat, jól jártál, nagyon jól: 1750 kredit ütötte a markodat az instabil nőszemély jóvoltából, még régen, nagyon régen, amikor még mindez csupán egy kissé komplikált, gyilkossággal fűszerezett rablásnak tűnt; ezen kívül Dave bőkezűségének hála 4500 kredittel gazdagodtál alig 10 perce. Ez összesen 6250 kredit, amiből lejön a hotelszoba - ami még mindig érvényes - ára, ami cirka 100 kredit. Tehát 6150 kredit, ami nem is rossz összeg, tekintve a követelményeket, valamint a Föld lakosságának átlagfizetését - durva kerekítéssel. Érzed, jól jártál, habár a hajón, valamint a klubban átélt eseményekre visszatekintve úgy érzed, meg is dolgoztál ezért a pénzért. Ki hitte volna még New Yorkban, a keleti part szívében, hogy ilyen elcseszett vállalkozásra indulsz?
Bárhogy is legyen, visszaérsz a klub földszintjére. Ahogy kilépnél a főbejáraton, egy marcona alak állít meg, tenyerét kinyitva előtted. Bizonyára átadod neki a chip-et //ha nem, ez még nem a vége, és akkor a további dolgok még nem történtek meg//. Ő erre mosolyogva fordul meg, és utat nyit neked. Kilépsz a fagyos éjszakába, a kiüresedett utcára.
Megborzongsz a város látványától. Látod, ahogy egy magas, vékony árnyék kúszik egyik helyről a másikra, maga után vonszolva egy remegő, halovány, jóval kisebb árnyékot. Mindez alig pár háztömbnyire tőled, így hát a hangokat is tisztán hallhatod: sírás, sikoltás, majd ordítás, csattanás, és végül csend. Ijesztő, természetellenes csend. Eközben két lebegő teherautó halad el fölötted: környezetszennyező gázaik betöltik a légkört, te is a szád elé teszed a kezed, különben úgy érzed, menten megfulladnál. Az utca furcsán kihalt, de emlékezve Dave legutóbbi jelenetére, nem is csodálkozol rajta: csupán egy kósza, magányos kisgyerek mászkál mezítláb, téli kabátban, pamutsapkában, meg aranykeretes szemüvegben. Ételt keres a kukákban, a házak bejáratánál, bárhol, ahol csak lehetőséget lát rá.
A viszonylagos csendet egy új, "innovatív", és "formabontó" holografikus vetítőegység reklámja szakítja meg. A hatalmas, két emeletnyi magas kivetítőn napi 24 órában peregnek a reklámok, csak néha-néha áll meg, ha esetleg meghibásodik, vagy csak új adatokat töltenek fel a rendszerbe: úgy néz ki, kifogtál egy ilyen ritka pillanatot.
Hirtelen két rossz arcú rocker fordul be az utcába, hangosan káromkodva, az egyikük egy baseball ütőt lóbálva a jobb kezében. Amint közelednek feléd, látod, már kipécéztek maguknak, sötét, komisz tekintettel néznek feléd, pár köpés is elindul az utca mocska felé. Már nem egy ilyen "selyemgengsztert" láttál életedben: a legkisebb fenyegetésre is futnak, mint a mezei nyúl. Az mi is? Tanultad az iskolában, valamiféle kihalt állatfaj. Vagy valami ilyesmi.
Bárhogy is legyen, a két gyerekkel aligha lesz bajod, akár hogy is rendezed le őket.

Folytatás:
Los Angeles - Wosp Hotel

//Ide még írj egy reagot, aztán majd a Wosp Hotelbe egy záróregot is! //