Los Angeles - Shelter Point Yacht klub

Megkönnyebbülten sóhajtok egy halkat, amikor a fenyegetésemre egy kis késéssel ugyan válasz érkezik, hiszen már pont azon gondolkoztam, hogy talán demonstrálnom kellene a szavaim komolyságát egy lövéssel, de úgy látszik komálják a haverjukat annyira, hogy belemenjenek az alkuba.
- Oké, én csak el akarok tűnni innen! – szólalok meg én is hangosan. – Ha nem okoztok zűrt, én sem teszem. – nyugtatom meg őket, de úgy látszik nem csak én könnyebbültem meg az őrök beleegyezése hallatán, hanem a fenyegetett társuk is, akit ezek szerint Bill-nek hívnak.
De még mielőtt a részletekre térnénk megüti a fülemet a biztonságiak felől hallatszódó zaj, ami nagyon úgy néz ki, hogy vitatkozás, ami be is bizonyosodik kis idő múlva, amikor a másik fickó szólal meg és már egészen máshogy áll a dologhoz, mondhatni, nagyon rosszul.
Mielőtt még reagálhatnék az újabb fejleményre, máris megállít az elsőként szőlő őr hangja, aztán már belekapcsolódik Bill is, így teljes a zűrzavar, én meg csak ülök a fémdoboz mögött és kétségbeesetten megforgatom a szemem.
~ Úristen, még három ilyen szerencsétlen fickót! Még a végén elcseszik nekem a sima menekülésemet! ~
Ugyanis hiába vitáznak egymással, ha kikukkantok nagyon jól látom, hogy azért szemmel tartják a fedezékemet, így esélyem sincs lelépni, míg ők eldöntik, hogy kedvelik-e Bill-t vagy sem.
Végül úgy néz ki, hogy dűlőre jutottak, mert a szigorúbb hangú vette át a szót ismét.
- Mit akarsz, mivel bizonyítsam be? – kérdeztem meglepődve és értetlenül. – Hiszen eddig sem lőttem le, pedig megtehettem volna! Ez nem elég bizonyíték? – kiáltom vissza, aztán fülelek egy kicsit, mert mintha megint szöszmötölnének valamit, de végül nem hallok semmit. – Ne bonyolítsuk túl a helyzetet, én el akarok tűnni és nem célom, hogy halomra lőjelek benneteket! Ezt megtehettem volna amikor kiléptem ide és még azt sem tudtátok mit akarok. Szóval szerintem én eléggé bizonyítottam! Inkább nektek kéne bizonygatni, hogy nem lőttök utánam, ha beszállok a csónakba. – fűzöm még hozzá.

A határozottabb hang gazdája most már teljesen átvette az irányítást, úgy látszik ő volt az erősebb kutya, mert most már csak ő beszél. Először is a társát kérdezgeti, azt a Billt, aki gondolom már összetojta magát, mivel két tűz közé szorult és a társai nem nagyon törik magukat, hogy élve ússza meg.
Aztán ismét nekem címezte a szavait és megint csak biztosítékot követelt.
Miközben beszélt megint furcsa zörejeket hallottam oldalról, de nem tudtam odafigyelni és beazonosítani mi lehet az, mert a társalgó őr elvonta a figyelmemet.
- Látom nem nagyon vergődünk zöldágra haver, és ezért szegény Bill nem miattam, hanem miattatok fog elvérezni, habár ha jól láttam nem lőttem meg olyan helyen, hogy ez bekövetkezzen. – dobom vissza a labdát és kezd bennem az a gyanú éledni, hogy az ürge csak az időt akarja húzni és eszében sincs megegyezni velem.
- Ha nektek nem is fontos az élete, talán ő magának igen! Ugye Billy? Nem akarsz meghalni ezek miatt a seggfejek miatt, akik simán odadobnának prédának! I lenne, ha segítenél nekem? Sakkban tarthatod őket, amíg én elkötöm a csónakot! Ha megteszed, életben maradsz! – ajánlom fel a lehetőséget, hiszen az ő életével játszanak a többiek és talán így eldöntődik a vita.
A felreccsenő rádióból még az is kiderül, hogy a belső ember jól áljla a sarat, mert ha jól hallom a dühös hangokból, még mindig nem tudták leszerelni, így legalább attól nem kell tartanom, hogy egyhamar ideér az erősítés.
- Na Bill, hogy döntöttél? Van tíz másodperced, hogy válaszolj! – sürgetem meg egy kicsit a dolgot.

Igazán sok reményt fűztem a dologhoz, hogy Bill haverunk bele fog menni az alkuba, hiszen már így is nagy volt rajta a nyomás, de mielőtt még bólinthatott volna, a rekedt hangú belepofázott az üzletbe és még azt is megkockáztatta, hogy beleeresztek egy golyót, amikor a fenyegetőbb hatás kedvéért kilépett a fedezéke mögül, hogy szemtől szembe hozza rá a frászt a sebesült őrre.
Bill elértette a célzást és teljesen mozdulatlanná merevedve teljes csendbe burkolózott, ami alatt megint csak meghallottam a most már határozottan felém közeledő zajt, de, hogy mi lehet az továbbra is rejtély maradt és nem is volt időm vele tovább foglalkozni, mert kezdett rossz irányba alakulni a tárgyalásunk és valamiért a főnök szerepében tetszelgő biztonságis egyre magabiztosabb lett.
Mikor Bill kissé felém fordulva közölte, hogy nem fog segíteni, már szinte biztos voltam ebben a válaszban és abban is, hogy lassan kockáztatnom kell, mert nagyon nem tetszett ez a patt helyzet, na meg a rekedt hangú újabb, most már kimondottan fenyegető hangú ultimátuma.
- Azt hiszem a haverjaid éppen elvannak cseppet foglalva. – gúnyolódtam én is, visszaadva a labdát, miközben lázasan törtem a fejem a megoldáson.
Tudtam, hogy lépnem kell, mert csak egyre rosszabb lesz a helyzet, ezért kockáztatnom kell.
Még alig fejezte be a mondanivalóját, máris tüzeltem feléjük, majd gyorsan Bill mögé ugrottam és felrántottam magam elé. Aztán hátrálni kezdtem a csónakok felé és a nem túl jól elbújó matrózokra förmedtem.
- Engedjétek azt le nekem! – böktem Troy hajójára, de vigyáztam, hogy végig Bill takarásában maradjak, és ha lőnek akkor őt találják el.

Úgy látom a matrózok legalább nem ellenem dolgoznak és azonnal nekiállnak eloldozni a csónakot, ráadásul Bill barátom is engedelmesen követ, nem kell nagyon nagy erő, hogy magam után rángassam és még nem is olyan vészes a sebesülése, mint vártam.
De nem sokáig élvezhetem a kis győzelmemet, mert a rekedtes fickó azonnal lecsap ideiglenes segítőimre és őket is megfenyegeti, de nem csak fenyegetőzik, hanem még demonstrálásképpen meg is lövi az egyiket, aki keservesen ordítva roskad a földre vérző lábát szorongatva.
Ráadásul megtudhatom mi is volt az a rejtélyes neszezés, mert alig vonszolom el kissé a csónakok felé Bill-t, máris hangot hallok az előző fedezékem felől, aki nem más, mint a másik biztonsági őr.
~A jó életbe! Míg az egyik elterelte a figyelmemet, a másik a hátamba került! ~ merevedek meg egy pillanatra és hálát adok az égnek, hogy a megérzéseim jól működtek, hogy lépnem kell.
Viszont most tényleg bajban vagyok, hiszen alig tudok, úgy fordulni, hogy ne legyek valamelyik pisztoly célkeresztjében, a még épségben lévő matróz is összetojta magát a rémülettől és csak rémülten remeg, mint egy kocsonya, rá aztán nem nagyon számíthatok, ráadásul Bill is úgy döntött, itt az ideje hőst játszani, mert erősen szabadulni akart.
Mindenesetre azért legalább lőni nem mertek, ami ellentmondott az előző szavaiknak, hogy nem becsülik semmire a sebesült életét.
- Rendben, ti akartátok! – emelem fel a pisztolyomat Bill halántékához a tőlem telhető legzordabb hangon és tekintettelé, amitől két dolgot is remélek. Egyrészt a férfi abbahagyja a ficánkolást, másrészt a többiek is meggondolják magukat és mégis hagynak elmenni. Azt hiszem ez az utolsó reményem, ha ez sem jön be, akkor nagyon nagy bajban leszek.

Hiába a fenyegetés, úgy látszik ettől egyedül Bill rémült meg, mert ő legalább nem próbálkozott tovább a szabadulással, de a másik két őr továbbra is rám szegezte a pisztolyát.
A lábamnál heverő matróz ordítozása már kezdett idegesíteni, de muszáj volt már dűlőre jutni, ezért kicsit meglökdöstem a fegyver csövével a túszomat.
Aztán egyszerre több váratlan dolog következett be, ami kimozdította a holtpontról a dolgokat, de sajnos nem a rám nézve kedvező irányba.
A főnökösdit játszó fickó megunva a várakozást, vagy talán az idegei mondták fel a szolgálatot, de egyszerűen lelőtte a kezeim között tartott Bill-t, amitől szinte megdermedtem és nem lett volna nehéz dolga, hogy a következő lövéssel, ami nem is késett sokat, telibe találjon, ha az a szerencsétlen, sebesült matróz ki nem rántja alólam a lábamat, így akaratlanul is megmentve a haláltól. Igaz ezt nem igazán köszöntem meg neki, mert olyat harapott őrjöngésében a lábszáramba, hogy nagyot kiáltottam én is, és megpróbáltam lerázni magamról, mielőtt a biztonságiak magukhoz térnek és a követező golyó már nem téveszt célt.
Azonban, ahogy félszemmel láttam ettől per pillanat nem kellett tartanom, mert azok egymással voltak elfoglalva, ugyanis a másik őr kissé zokon vette Bill lelövését és a rekedt hangúnak ugrott, majd kettőjük között vad dulakodás alakult ki.
Nem szerettem volna megvárni míg kiderül ki lesz a győztes, most itt volta a lehetőség a menekülésre, csak a kutyaként rám akaszkodó matróztól kellett megszabadulnom és valahogy rávenni, hogy segítsen elkötni a csónakot, és már itt sem vagyok, a másik sajnos meglépett a zűrzavarban.
- Engedj el, te seggfej, mert kiloccsantom az agyadat! – vágtam rá keményen a homlokára a pisztoly markolatával, hogy észhez térítsem. – Mond el inkább, hogy tudom leengedni a csónakot és már mehetsz is a gyengélkedőre, vagy ha nem, akkor a pokolba. – fogtam rá a pisztolyt most más közvetlen közelről, ha már rám figyelt.

A második figyelmeztetésre aztán végre felfogja a veszett kutyává avanzsált matróz, hogy jobb lesz, ha engedelmeskedik, így aztán megszabadulhatok a fogaitól is.
Úgy néz ki magához tért az őrületből és könnyes szemmel, de bólint egyet és, hogy együttműködését demonstrálja fel is akar állni, ami persze az előzményeket tekintve hiú remény és újabb üvöltést követően a földön köt ki.
Addigra én már felállok és rosszallóan megcsóválom a fejem, majd mikor segítségkérően felém kapálózik, némi habozás után, de felrántom a földről és a csónak leengedő szerkezetéhez támogatom, hiszen ezzel is meggyorsítom az eseményeket.
A két őr hála az égnek eléggé el van foglalva a másik péppé verésével, így egyelőre tőlük nyugtom van, nem akadályoz semmi, hogy bemásszak a hajóba és a matróz elkezdje azt leengedni.
Most már bizakodva nézem, ahogy a rekedt hangú, felfedezve a távozni szándékomat, próbálja a másikat is rám uszítani, de kevés sikerrel, azt annál jobban feldűhítette kollégája lelövésével.
Aztán hirtelen a csónak kissé kilengve megáll és én gyanakodva kapom a matrózra a pillantásomat, de látom, hogy összeesett, így már nem engedi le tovább a csónakot, rá tovább nem számíthatok, magamnak kell megoldani a helyzetet.
Nem akarom levágni a tartókötelekről, mert még elég magasan vagyok és talán fel is borulna a vizet érve, akkor meg tényleg bajban leszek.
Inkább úgy döntök a verekedőkre pillantva, hogy megkockáztatom, hogy visszamásszak és magam engedjem le a csónakot, majd aztán lemásszak hozzá és végre magam mögött hagyjam ezt a balul sikerült akciót.
Így tehát visszamászom a hajóra a kezelőpanelhez és megnyomom a gombot, hogy tovább ereszkedjen a menekülésem záloga.

Hamar visszamászok a hajóra és a csónak leeresztése is simán megy, hiszen nem akadályoz senki. Az őrök még mindig verekednek, a matróz a vérveszteségtől bódultan piheg a földön, így már csak le kell ereszkednem és távozhatok is végre.
Azonban újabb meglepő fordulat áll be, mert az eszét vesztett rekedt hangú, előránt egy tekintélyes méretű kést és nemes egyszerűséggel a társa gyomrába döfi, aki előbb hitetlenkedve mered a hasából kiálló késre, majd hang nélkül eldől, mint egy zsák.
A velem szemben álló biztonsági, már teljesen kivetkőzött önmagából, vicsorogva, kezében a véres késsel indul meg felém és én hitetlenkedve, de legyőzve bénultságomat emelem rá a pisztolyt, hogy lelőjem, ha közelebb jön.
De nem kerül rá sor, mert a férfi hirtelen a levegőbe emelkedik, mintha valami láthatatlan marionett zsinór emelte volna meg, majd egy hátborzongató reccsenést követően az arcára ráfagy a meglepettség és szemeiben megtörik az élet fénye.
Döbbenten meredek a lezuhanó mellett megjelenő férfira, akiben nem nehéz beazonosítani Cartert, aki a bemutatón is demonstrálta a VSS előnyeit, és hazudnék, ha azt mondanám nem fordult meg azonnal a fejemben, hogy ő szórakozik az őrrel, de az, hogy ilyen könnyedén és láthatóan egy cseppet sem törődve azzal, hogy kioltott egy életet, kezd el beszélni hozzám, mintha csak a bárpultnál cseverésznénk, egészen megborzongatott.
Feszülten meredtem erre az emberre, aki már elsőre látásra is veszélyesnek tűnt és most sem éreztem felé másként, az arca és szemei nekem egy rideg bérgyilkos benyomását keltette, akik teljes nyugalommal végez akárkivel, így egyelőre a fegyverem csöve rá szegeződött hiába nem láttam nála egy árva pisztoly vagy kést sem. Fejemben folyamatosan szólt a vészsziréna és kalapált a VESZÉLY szócska!
Kérdése annyira nyilvánvalóan nem igényelt választ, hiszen látta, hogy a csónak már a vízen ring, indulásra készen, így hát csak lassan bólintottam.-
A következő kérdésére azonban felszaladt a szemöldököm és kerekre tágult szemekkel néztem rá, még akkor is mikor tovább magyarázott, amitől ugyan nem lettem okosabb, hogy miért is akarna velem jönni, hacsak……
- Mi ez az egész Carter? – hagytam figyelmen kívül a felém nyújtott kezét, hiszen az előzmények után ő sem gondolhatta komolyan, hogy barátságosan kezet rázok vele, ahhoz ő túl profi volt. – Miért akarna velem együtt elpályázni innen Vangvard egyik legbizalmasabb embere? Hol itt az átverés? És mit akar azzal mondani, hogy a magunkfajták? Ki maga? – kérdeztem és egyelőre sem a pisztolyom, sem én nem mozdultunk.

Az azért mindenképp az előnyére szólt, hogy nem jött közelebb, sőt a kezét is leengedte, amitől én is megnyugodtam egy kicsit, habár még mindig feszülten figyeltem.
Aztán a férfi maga is belátta, hogy ahhoz, hogy bízzam egy kicsit is benne, legalább annyira, hogy együtt meneküljünk el innen, ahhoz ennél egy kicsivel több magyarázatra lesz szüksége.
Szavai kezdik megvilágítani a helyzetet, még akkor is, ha természetesen nem árul el mindent, de nagyon úgy néz ki, hogy egy „kollégába” botlottam, akinek kicsit jobb információi voltak, mint Rachelnek és így betudott még időben épülni.
Még szerencse, hogy igazán nem egy dologra hajtottunk, habár ezek után meg főleg nem teszek le róla, hogy megszerezzem valamilyen módon a VSS-t, vagy a leírását, hiszen mindkettő egy karnyújtásnyira van csak. Ez most igazán szerencse!
Él szemmel meglátom a közeledő őrt, de mielőtt még reagálhatnék, már el is megy, úgy látszik nem csak én érzem úgy, hogy Carter egy veszélyes alak.
- Tudom követni, ne aggódjon! – bólintok. – Szerencséje volt, hogy pont magára bízta ezt a szerkezetet, de gondolom, ha nem így lett volna sem kellett volna megerőltetnie magát, hogy hozzájusson. – mosolygok rá hidegen, mert ahogy az előbb hidegvérrel elintézte az őrt, úgy más esetében sem lett volna ez probléma nála.
- Honnan tudta, hogy én mire készülök? – kérdeztem még nem reagálva a sürgetésére, de miután olyan szellemes módon az enyészeté lett a rádiója, már nem vagyok benne biztos, hogy ujjat kéne húzni vele. Nem hiszem, hogy a pisztoly akadályt jelentene neki.
Végül kis hezitálás után bólintottam, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem akar majd szemtanút hagyni maga után, és a legegyszerűbb módja ennek, ha még a vízen megszabadul tőlem. Viszont úgy nézett ki egyelőre nincs más választásom. A hajóról el kellett tűnnöm és jelenleg esélyem sem lenne ellene, hiszen gondolom számít valami hasonlóra.
- Akkor menjünk, megyek előre. – indulok el, mert nem szeretném, ha elsőnek érne a csónakba, mert lehet meg sem várna.
Mondjuk a hátam mögé sem szívesen engedem, de talán van valami abban, amit mondott, hogy ha akart volna már megölhetett volna eddig is.
Túl sok a bizonytalanság, de ideje indulni.

Végül aztán gond nélkül leértünk a csónakba és míg Carter leült a hajó végében én elindítottam a világ talán leghalkabban működő és látványra is csupa luxus csónakját és kezdtünk eltávolodni a hajótól, amely fényűzően kivilágítva irigylésre méltó látványt nyújt és még mindig zajlik rajta a vigadalom, úgy látszik még nem fedezték fel a szökésünket, vagy ha igen, akkor Troy ügyesen titokban tartja, ami valahol érthető is.
Nem messze az irányító konzoltól felfedezek egy laptopot is, de bekapcsolva rá kell jönnöm, hogy jelszó nélkül nem megyek vele sokra, de hát mindent fel lehet törni, így úgy döntök az út végén majd magamhoz veszem, hátha van rajta egy-két hasznos dolog,
Carter most feltűnően csendben van, ezért vetek rá egy gyanakvó pillantást, majd egy halk köhintéssel térítem vissza az megkezdett beszélgetéshez.
Érdekes gondolatmenetet futtatott végig, és bár volt benne némi igazság, azért nem jól látta a helyzetet, főleg nem az enyémet. Viszont legalább az ő motivációját le lehetett szűrni belőle, már ha igazat mondott persze.
- Ezt meg honnan tudja? – bukott ki a számon a kérdés, amikor megemlítette Rachelt. Nem a nevét, de hát nem volt nehéz rájönni kire gondolt.
Persze aztán mindjárt magyarázattal is szolgált a dologra, miközben merengve vallotta be, hogy már első látásra is jól tippeltem, bizony egy érzéketlen bérgyilkossal állok szemben, igaz most úgy próbálja beállítani, mintha az élet kényszerítette volna rá. Szánalmas!
Ha azonban most látna valaki, aki nem ismeri és akinek nem éppen most vallotta be, hogy abból él, hogy embereket öl, akkor még egy életunt művésznek is nézhetné az ember, de akkor nagyot tévedne. Ez az ember veszélyesebb, mint gondoltam.
Mikor tovább beszél hiszem is meg nem is, hogy pusztán logikával sakkozta ki, hogy ki bérelt fel a chip ellopására, inkább hajlok az említett belső ember „kikérdezésre”, aki vagy eszméletlen, ahogy Carter mondja, vagy halott, ami jobban illene a sztoriba, meg hozzá.
Aztán elhallgat és elmerülve a saját gondolataiba csendesen nézi először a távolodó hajót, majd a felettünk ragyogó csillagos eget, ami meg kell vallani engem is rabul ejt, hiszen a városban, a szmog és a felhőkarcolók miatt soha nem láthatja az ember, ezt a fenséges panorámát.
Én is elmerülök a látványban, elfelejtve, hogy kivel és miért vagyok itt, csak a férfi szavai rángatnak vissza pár perc múlva a valóságba.
- Igen Carter, öltem, kényszerűségből, de nem vagyok rá büszke. – nézek rá komoran. – De ez most hogy jön ide? Miért kérdezi?

A válasza annyira semmitmondó, hogy biztos vagyok benne, hogy nem mond igazat, hiszen valamiért csak kérdezte, de pár másodperc múlva már beszél is tovább és igen érdekes dolgokat mond, ami jó pár kérdést felvet a fejemben.
~ Hmm! Vajon miért nem hagyta, hogy ő végezze el a melót, mikor már tűzközelben volt és semmiből nem állt volna megtennie? Miért kellettem Rachelnek pont én? Persze mindez csak akkor kérdés, ha Carter igazat mond! ~
A férfi úgy látszik elmondta, amit akart, mert ezután lazán hátradől és érezteti, hogy most ezzel ő befejezte. Mondjuk nem csodálom, már ez is meglep, hogy egy ilyen volumenű ember ennyi információt megosztott velem. Na, ez is rejtély, nem csak Rachel viselkedése!
Míg a part felé kormányoztam a csónakot volt min gondolkoznom igazán, de azért a fél szememet végig Carteren tartottam, mert természetesen továbbra sem bíztam benne, annak ellenére sem, hogy annyira közlékenynek bizonyult.
Épp ezért nem kerülte el a figyelmemet, amit a szemével ügyködött, habár nem is úgy látszott, hogy nagyon titkolni kívánja. Biztos voltam benne, hogy neki is valami implantja van és azzal csinál valamit.
- Mondja Carter és Rachel már tudta akkor, hogy maga Troy egyik belső embere lett, hogy mennyire közel van a tűzhöz, mikor lemondta a melót? És, ha már maga tudja én kinek dolgozom, akkor megtudhatnám, hogy maga kinek lopta el a VSS-t? a meg a legfontosabb! Nem osztozhatnánk a szerkentyűn, hiszen magánál van a prototipus és a tervrajz is? – néztem rá, majd az egyre jobban közeledő partra, ahol eldől ki merre megy tovább, ha tovább megy egyáltalán.

Nem tudhattam, hogy mi jár a fejében, ahogy ott ült hátrahajtott fejjel. Szemét takarta a napszemüveg, így azt sem láttam figyel-e rám, vagy elaludt-e tán. De mikor megszólalt tudtam, hogy nagyon is figyelt.
Az, hogy Rachel tudta-e, hogy Carter már beépült a milliomos csapatába, mikor elvette tőle a feladatot, végül is nem tudtam meg, mert a férfi nem tudott rá válaszolni, vagy csak hantázott, de igazából nem is volt ez olyan lényeges.
Azt is sejtettem, hogy nem fogja kiadni a megbízója nevét, pedig nem lehetett kispályás, ha egyrészt ennyire korán tudott a tervekről, hogy volt ideje megbízni valakit és annak még be is épülni hónapokkal ezelőtt, ami belső árulást sejtet és komoly pénzes megbízót, másrészt, hogy ezt egy olyan emberrel csináltatták meg, aki gondolom nem kevés pénzért vállalta a veszélyt.
Ezek a kérdések csak tapogatózások voltak, az igazi előtt, ami láttam, akármennyire is nyugalmat erőltetett magára Carter, hogy erősen felzaklatta. Mind a hangja, mind a stílusa megváltozott, amikor visszakérdezett.
- Hát tudod, hogy van ez Carter, talán megegyezhetnénk, hogy osztozunk rajta, hiszen valahol hozzásegítettelek, hogy meglépj a találmánnyal és még csak nem is téged fognak keresni, mert gondolom most a hajón mindenki azt hiszi a kis rádiós beszólásod után, hogy én loptam el és téged meg eltettelek láb alól. – néztem rá elkomorodva és megfeszített, ugrásra kész izmokkal, hiszen nem tudtam, hogyan fog reagálni a felvetésemre. – Mondjuk legyen tiéd a szerkentyű, az úgy is látványosabb és add nekem a leírást, vagy másoljuk le, nekem az is elég. – vetettem fel.

Nem tudom mit gondoltam, mikor felvetettem neki az ötletet, de igazán nem lepődtem meg, mikor visszautasította az ötletemet. Ha én lettem volna a helyében, én sem adtam volna oda valószínűleg.
Viszont a kérdésemmel sikerült magamra vonnom a figyelmét, és amíg a part felé kormányoztam a hajót, végig éreztem, hogy nem veszi le rólam a szemét.
~ Nem baj, viszem a laptopot, hátha azon van még pár csemege, amit használhatok. ~ nyugszom bele a dologba, habár felmerül bennem a dolog, hogy lelövöm és elveszem tőle a cuccot, de aztán el is vetem az ötletet.
Igaz, hogy nem riadok vissza a gyilkosságtól, ha feltétlenül szükséges, de nem vagyok hidegvérű bérgyilkos. Talán pont ezért nem is igyekeztem annyira Troy közelébe jutni. Így Carter élete is biztonságban van, ha csak ő nem akar engem eltenni láb alól. Ezért résen vagyok. Túl sokat árult el, mit például most is.
- Ha ettől félsz, akkor te miért adod oda valakinek? Hiszen pont az fog történni, amit most felsoroltál, ha valami pénzeszsák kezébe kerül. Mindegy, hogy én általam, vagy te általad, a végeredmény ugyan az! – vonom meg a vállam. – Ha csak nem magadnak tartod meg és elásod valahol, hogy ne kerüljön senki kezébe. – nézek a férfira, habár nem látom a szemét. – Ez a terved?
Már elhagytam a yaht kikötőt és most egy alkalmas helyet keresek a kikötéshez.

Míg a kikötésre figyelek egy darabig abba marad a beszélgetés, hiszen nem vagyok azért ilyen luxus járgányokhoz szokva, mint Troy csónakja, de azért elboldogulok vele, csak jobban oda kell figyelnem. Ráadásul most már sűrűbben állnak a kikötött halászhajók is, ahová terveim szerint behúzok és ott kötök ki, hiszen így elég nehezen fogják megtalálni, ha keresik, márpedig már biztosan keresik.
Mivel már esteledett így a hajókon már alig volt legénység, hazafelé tartottak, ami még nagyobb esélyt adott arra, hogy egy darabig rejtve tudunk maradni.
Carter közben azért magyaráz, így legalább abban biztos lehetek, hogy nem készül valami váratlan támadásra ellenem, mag nem figyelek rá.
Sikeresen bemanőverezek közben egy szűkebb helyre, de még reagálni sem tudok a szavaira máris felpattan és a parton terem, amitől kissé feszült leszek, de aztán kő arcára mosoly kúszik és a kezét nyújtja a kötélért, amivel rögzíti a hajót.
- Nem lep meg, hiszen, mint mondtad olyan vagy, mint én. – vonom meg a vállam a szavaira, hogy mit tesz majd a VSS-sel. – És én is ezt tenném a helyedben. – vigyorogtam vissza, és bár örültem volna, ha a szerkentyű az én birtokomban van, az csak a hab lett volna a tortán, nekem ott volt a chip és az érte járó jutalom.
Nézem, ahogy távolodik és az utolsó szavait emésztem, majd utána szólok.
- Mindenkinek van munkaadója Carter, akinek dolgozik, hiszen, mint mondtad te is megbízásra tetted, vagy ezek szerint még sem?
Mikor Carter végül eltűnt a láthatáron, keresek egy zsákot és beleteszem a laptopot, majd felnyitom azt a titokzatos ládát, ami már egy ideje piszkálta a fantáziámat a csónak közepén.
Ha találtam benne valami hasznosat, azt is elteszem, majd egyenesen a buszpályaudvarra húzok, ahol beteszem a zsákot egy megőrzőbe, majd elindulok a bárba Rachel-hez, hogy mielőbb megszabaduljak a chiptől és lezárjam ezt az ügyet.