Maynard Sutherland

Név: Maynard Sutherland
Egyéb név: -
Nem: férfi
Kor: 34
Születési hely, idő: Los Angeles, California, 1994
Magasság, súly: 179cm, 78kg
Bőrszín: fehér
Egészségi állapot: normális
Családi állapot: Apja, anyja: ismeretlen
Foglalkozás: szabadúszó zsoldos
Kaszt: Fejvadász
Előtörténet:
- Szevasz, haver. Na, mi van, miért vágsz ilyen elcseszett képet, mi? Dobott a csajod? Tartozol az orosz maffiának? Valami rosszabb? Rá se ránts, haver, minálunk nem vagy egyedül. Gyere, van nálam egy pakli francia kártya, pár éve szereztem a Nyugati Parton…igazi régiség, megér vagy 200 kreditet. Gyere, játszunk valamit, meghívlak egy sörre, aztán elmesélheted a történetedet. Tudod mit? Kezdem én, addig összeszedheted a gondolataidat.
Hol is kezdjem, barátocskám…


’94…vagy ’95? Na mindegy, tehát valamikor a XX.század végén születtem, Los Angelesben, a St. Mary Rose kórházban. Ott is maradtam egy darabig, a szüleim leléceltek, még mielőtt a dagadt recepciós felvehette volna a személyes adatokat. Így kerültem át egy árvaházba…fene se emlékszik már a nevére. Jó kis hely volt: volt Tv-nk, a bútorok se váltak a hosszú évek során molyok, meg csótányok odújává.
Gyermekkori barátaim közül mára már eggyel se tartom a kapcsolatot, jobb nem is beszélni róluk. Csak egy embert kéne megemlítenem, aki egy darabig még ott ragadt az életemben: Emily. Kedves kis csaj volt, az a kis szőke, ártatlanfajta, akire ha ránéz az ember, egy pillanatra elfelejti, mekkora szeméttelepen él. Hamar összebarátkoztunk, sokat játszottunk…szép idők voltak. 13 évesen kidobtak az árvaházból, elértem a „limitet”: e fölött a kor fölött sose láttunk gyerekeket körülöttünk, most már értem, miért. Emily két évvel fiatalabb volt nálam, ő maradhatott, én meg mehettem, nélküle.
Az utcán élni könnyebb, mint hinnéd, abban az időben pedig, egy kis „tanulási” idő után, igazi gyerekjáték volt. Megtanultam, mit, és mikor kell lopni az életben maradáshoz, és hogy hova kell menni egy kis…bónuszért. De hé, én csak egy vagyok a több millió utcagyerekből.
Szakirányt 16 évesen vettem fel, habár azóta is gondolkodok, miért nem tanultam meg feltörni egy-két kurva kódot, sokkal jobb életem lehetne. Ehelyett elkezdtem gyúrni, meg mindenféle lőfegyvert szereztem magamnak, és igyekeztem fejleszteni a célzási képességemet minden szinten, hehe. Eltartott egy darabig, és bizony sok embernél jártam, akik segítettek nekem célom elérésében (néha készakarva, néha nem), de most itt vagyok: adj a kezembe valamit, amivel lőni lehet, és én egy kilométeres távolságban golyót repítek a bal lengőbordádba.
Teltek-múltak az évek, és az életem kezdett felfelé ívelni: általában kisebb-nagyobb csetepatékban kaptam helyet, olyan munkákat szereztem, amivel csupán pénzt kerestem, semmi mást. Voltak terveim, egyik rosszabb, mint a másik, de hát a magamfajta álmodozó másra már nem is jó. Aztán 21 évesen találkoztam Emily-vel: titkárnőként dolgozott valami nemzetközi banknál, asszem már csődbe ment. A találkozásunk úgy történt, ahogy a filmekben, és úgy folytatódott, ahogy az a felnőtt filmekben meg van írva. Átköltözött hozzám, egy kis lakásba L.A. szívében, Hollywood-tól két köpésre. Gyönyörű, lélegzetelállító nővé érett: teste felnőtté válása ellenére sikerült megtartania azt a bájos ártatlanságot, ami miatt mindig is…jobbnak éreztem maga mellette. A szemei mélyén mindig is ott volt az a furcsa, önzetlen fény, ami annyira felemelő érzéssel tölt el bárkit, aki abba a természetellenesen szép szempárba belenéz.

Az ő hatására gondolkodtam el, majd hosszú, kínkeserves úton rá is álltam a rendőri pálya kacskaringós útjára. Én, mint rendőr? Na, te csak ne nézz, akkoriban jó ötletnek tűnt. Jó munka volt, a fizetés egész jó, főleg, hogy néha-néha engedtem a korrupció csábító hívásának: persze az ilyen apró kilengéseket sose árultam el Emily-nek. Miért is kellett volna tudnia? Ő volt az egyetlen fénypont az életemben, nem engedhettem, hogy ez a reményforrás is kihunyjon. Persze ne aggódj, kihunyt az magától is.
27 éves koromra elért minket is a zsaru lét egyik kínzó hátránya: Emily-t felőrölte a tudat, hogy minden nap ott vagyok a frontvonalon, L.A. veszélyes utcáin, a bandaháborúk kellős közepén. A világ akkoriban – most is – tele volt a Kiberfarkasokról, meg mindenféle terroristacsoportról szóló hírekkel. Emily-vel sokat veszekedtünk erről, és szinte az összes veszekedés azzal a szívszaggató képpel ért véget, hogy Emily sírva zuhant le a kanapéra, lábait maga alá húzva, könnyben úszó arcát a párnába temetve. Nekem se tett jót a rendőr lét, se fizikailag, se mentálisan. Végül aztán eldöntöttük, hogy ez így sehogy se lesz jó: vele akartam menni, de ő azt mondta, inkább maradjak az állásomban: szeretne egy kicsit újra egyedül lenni, átgondolni a dolgokat. Oké, gondoltam. Akkor még azt hittem, ez csupán átmeneti állapot lesz.
Tehát én zsaru maradtam. Tovább folytattam a bűnüldözést, és sokszor régi ismerősökkel találtam szembe magam: régi „kollégákkal”, régi tanárokkal. Furcsa életet éltem, de mivel Emily elment, már képtelen voltam abbahagyni: az élet élvezete kiveszett belőlem, de attól még élni akartam. Nehéz elmagyarázni, tudod? Szolgálatom alatt kaptam retina implantot is, a kis rohadéknak egész sok hasznát veszem: vicces kis jószág. Aztán szép lassan leépültem, úgy, ahogy az a nagy könyvben meg van írva: piálni kezdtem, és ezt valamilyen furcsa ok miatt nem nézték jó szemmel a munkahelyemen. Hamar kirúgtak, így gyakorlatilag megint az utcán landoltam. Persze pár dolgot magammal vittem: rendőrjelvény, pár fegyver, ilyesmik. Tudod, az ilyen dolgok mindig jól jönnek. Ekkor találtam meg a nekem való melót, zsoldos lettem. Csak fizess meg eléggé, és én megölök neked bárkit, vagy megvédlek bárkitől.

Aztán képzeld csak, kivel találkoztam nagyjából egy hónappal a kirúgásom után! Egyik nap megyek hazafelé, kerülgetve L.A. mocskos, korrupt polgárait. Tisztán emlékszem, a szennyezett, fagyasztó eső akadálytalanul ostromolta a fejemet. Vagy talán nem is attól fájdult meg a fejem? Mentem hazafelé, befordulok egy sikátorba, majd kikerülve egy ordítozó csövest, még egyet fordulok…reflexszerűen kanyarodok, nem is nézem, merre megyek. És akkor láttam meg.
Magára a faszira már nem is emlékszem annyira. Asszem fekete volt, meg jó magas, de nagyjából ennyire emlékszem. De a csaj! El se akartam hinni, és lehet, nem is ő volt, de ahogy egy pillanatra hátravetette fejét a faszi gatyájából, pont még mielőtt zsebre vágta volna a tárcáját, amit gondosan, profi módon csent ki a hátsó nadrágzsebéből…az a tekintet örökre megmaradt bennem. Felismert-e? Mittudomén. Kétlem, elég sötét volt, ő lámpa alatt állt…térdelt, én nem. Elszaladtam a másik irányba, majd bezárkóztam a házamba, egy-két napra. El kellett intéznem valamit…

- És mondd csak, haver, neked mi a történeted?
- Hát, izé, hol is kezdjem…
- Á, hadd csak, úgyis tudom. Felültetted Gordont, és most félsz, hogy hamarosan, amint rájön, rád uszítja a fél lengyel maffiát. A terveid alapján te most összepakolsz, és az első géppel elutazol Franciaországba, valahova Bordeaux környékére, a szülőföldedre. Csak hát, gondoltad, még utoljára benézel a kedvenc kocsmádba, még egy utolsó sörért, te már csak ilyen szentimentális alak vagy. Csak hát nem számítottál arra, hogy itt ül majd egy magányos csóka, aki meghív egy italra, mesél neked egy darabig, majd amint megunja, golyót röpít először a gyomorfaladba, majd a karjaidba, csak azért, mert Gordon azt mondta, bónuszt kap, ha a fiú szenvedni fog a halála előtt…

Kisétálok a zuhogó esőbe, majd beállok egy buszmegálló alá, és rágyújtok egy cigire. A kocsmában már előre beszéltem a tulajjal, aki garantálta, hogy a rendőröknek majd egy húszéves, kopasz, szénné gyúrt, agyontetovált férfi személyleírását adja meg, pusztán egy százasért. Jó ember, régóta ismerem.
New York jóval másabb, mint Los Angeles valaha is volt. Sokkal…pörgősebb. Alig tettem be a lábamat két éve a városba, azonnal kapcsolatba kerültem a lengyel, majd az orosz maffiával, sőt, manapság már egy-két terroristacsoport vezérével is baráti viszonyba kerültem. A rendőrök sorai között is van egy két ismerősöm. Igazat megvallva, majdnem mindenhol vannak kapcsolataim. Imádom New York mérhetetlen korrupcióját. És én meg azt hittem, az Angyalok Városa volt mocskos.

Jellem:
Nemtörődöm, kissé bohókás alak, aki semmibe veszi az életet, és ezáltal a saját életet se tartja annyira fontosnak, hogy vigyázzon is rá. Elég cinikus, a helyzettől függően tud barátságos is, vagy nem barátságos is lenni, ez nála mindig változó. Becsülete már nincs valami sok, de a pénz se érdekli, csupán a napi betevő miatt kell neki. Örömöt az élet egyik pontján se talál már, de valami furcsa, megmagyarázhatatlan dolog hajtja előre, nem engedi neki, hogy saját kezével essen véget életének. Mindezek ellenére szeret viccelődni, nemtörődömségéből adódóan nem stresszel semmin.

Szakképzettség:
- angol anyanyelvű, de középszinten tud németül is, és káromkodni majdnem a világ összes nyelvén képes (nem rossz)
- nagyszerű célzási képesség (kitűnő)
- jól bánik bármilyen lőfegyverrel (jó)
- van jogsija szárazföldi személygépjárműre (jó)