Lakónegyed

Panelházak, és többemeletes társasházak, ameddig a szem ellát. Hála elfogadható árainak, és viszonylag jó biztonságának, a legtöbb New York-i kedvelt célpontja. Az ingatlanosok is általában ezt ajánlják az új lakosoknak. A környék, a város többi részéhez képest jó hely a gyerekeknek, és felnőtteknek egyaránt.

//Előzmény:itt //

John alighogy kilépett az esőbe, egy csepp már arcon is találta. Halkan elkáromkodta magát, majd a tőle telhető leggyorsabban szaladt át minden akadályon, ami csak az útjába kerülhetett. Nem kellett neki sok, hogy majdnem fellökjön egy idős nénit.
Már nem ez az első eset, hogy gyorsan fut át punkok és rendőrök között. A rendőrökkel eddig nem került összetűzésbe, a punkok pedig letudták egy szimpla gúnnyal. Ennek pedig hálát adott.
Viszonylag hamar elérte a célját, majd becsengetett. Már szinte reflexből tudta, mit kell csinálnia: színészkedni. Ha most a magánnyomozói jelvényét kezdené el mutogatni, Ashley azonnal a képébe vágná az ajtót, aztán cseszhetné az egészet. Nem, itt most el kell játszani, hogy a néger tesó fehér spanja, aki mélységesen aggódik érte. Így hát arcára erőltette a szomorkás, szimpatikus barát arcát.
Az ajtó kinyílt, és megpillantotta Ashley-t, akinek kissé meglepődött a zöld szemén. Feketéknek nem szokott zöld szeme lenni, gondolta. Implantátum, jutott eszébe. Igyekezett szomorkás mosolyt vágni.
- Üdv - felelte, majd nyelt egy nagyot, jobban kimutatva ezzel idegességét. Ugyanakkor azt is játszotta, hogy próbálta mosoly mögé rejteni az idegességét.
- Ön minden bizonnyal Ashley. Nem ismerjük egymást, a nevem John. - A nyomozó ügyel rá, hogy szándékosan szüneteket tartson a mondatai között, jelezve, hogy fontos ügyben járult "barátja" tesójához.
- James egyik ismerőse vagyok, és róla szeretnék önnel beszélni. Azt mondta nekem, hogy ha valami esetleg történne vele, akkor forduljak magához. És... itt vagyok. Nyilván megrázza a hír, de szeretném, ha tudna róla. James... eltűnt. Már régóta nem hallottunk felőle, és én szeretném megtalálni őt. És... - széttárta a karjait, de ügylet rá, hogy szétnyíló kabátja alól ne lehessen látni a pisztolyát. - Itt vagyok. Az ön testvérének szüksége van magára. Bemehetek?

Válaszul megengedett magának egy megkönnyebbült sóhajt. John összébb húzta magán a kabátját, miközben szétnézett a házban. Tekintete először a régi könyveken állapodott meg.
- A mindenit! Jó tudni, hogy rajtam kívül is léteznek még olyan emberek, akik olvasnak igazi könyveket. - Mondata után azonnal átfutott a fején, hogy a lány lehet családi ereklyeként tartja őket a polcon.
Közelebbről is megnézte a könyveket, de az állapotuk miatt nehezen kivehető a címük, vagy a szerzőjük. Egyedül Dickens nevét ismeri fel, de a címet már el sem tudja olvasni a megrepedezett törzstől.
Ezután a posztmodern festményekre tekint. A festészetet bizonyos szintig tartotta csak művészetnek. John érdeklődési köre a festményeknél kiterjedt a tájképekre és az ízléses aktokra, de a posztmodern festészet hidegen hagyta.
Leül egy székre, szembe a nővel. Csöndben marad; esze ágában sincs kávét vagy hasonlót kérni. Vendégségben nem szeret inni. Egy ideig még vár, hogy elérkezzen a csönd megtörésének pillanata, majd mikor már éppen kérdezni szeretne, megelőzik. John elmosolyog.
- Én is ezt szerettem volna kérdezni öntől. - John elgondolkodva néz körbe.
- Ahogy azt már említettem, csupán James egyik ismerőse vagyok, nem a barátja... Bár azt mondják, hogy ha ő kétszer vagy háromszor el tud beszélgetni már valakivel, akkor azt a barátjának tekinti. Az ön testvére, ön jobban tudja.
- Legutoljára pár hónappal ezelőtt láttam a Sunset-ben. Ez egy szórakozóhely tinédzsereknek Brooklyn másik végén.
Ebben John nem hazudott, valóban volt egy ilyen nevű szórakozóhely Brooklyn keleti határán. Arról volt ismeretes, hogy egy nagyon erős, kör alakú reflektort használ a klub belső kivilágításra, mely narancssárgára festi az egész kócerájt.
- Épp hülyített egy lányt - mosolyodott el a nyomozó. - Ezért nem akartam zavarni. Nekem bizniszem volt egy könyvárussal. Tudja, gyűjtő vagyok.
- James másik ismerőse - akinek elfelejtettem a nevét - felhívott, és elmondta röviden, hogy mik történtek. Ő a punkokra gyanakszik, de szerintem csak az előítéletessége beszél belőle. De ez most nem lényeges.
- A lényeges az, hogy önnek segítenie kell. Fel kell tennem néhány kérdést. Elnézést a sietségért, de még több embert is szeretnék kikérdezni James-ről.
A nyomozó összecsapta a tenyerét, majd előhalászta a tollát és a noteszét.
- Mondja kérem, milyen a testvérével való kapcsolata? Említette, hogy keveset beszélnek.

A nő érzelemmentes reagálásra John is érzelemmentesen reagált.
- Nézze hölgyem, én csak azt láttam, hogy egy ifjú hölggyel társalog. Egy szórakozó helyen pedig egy férfi túl sok mindent nem akarna egy lánytól. A házassági állapotáról pedig nem tudtam. - Hátradől a széken, és mellkasán összefonja a karját.
- Azon kívül... nézzen ki az utcákra. A világ már nem olyan, mint régen volt. A házasság szentsége éveken belül már csak legenda lesz, amiben csak mi, idősebbek fogunk hinni. Mégis mit vár egy olyan világtól, ahol az emberek mindenféle gépesített szarral tömik tele magukat?
Egy villám ragyogása fut át az ablakon. John csöndben várja a folytatást, mely hamarosan meg is érkezik.
A szavak fel elevenítik benne annak a lánynak az emlékét, aki végig hobbikprostiként dolgozott, miközben elvileg Johnnal járt.
- Nézze - sóhajtott -, én nem sietek sehová. Ha beszélni akar a gondjairól, beszélhetünk. De csak azután, hogy a kellő infót a nyomozáshoz összegyűjtöttem. A munka az első, ahogy a mondás tartja - mosolyodott el ismét a magánnyomozó, majd újra előkészítette a noteszét a jegyzeteléshez.
- Vannak-e közös ismerőseik James-el, és ha igen, kérném a "gyanúsabb" alakok neveit. Ezen kívül érdekelne még nagyon, hogy James-ben vannak-e implantátumok? És érdekelne a véleménye erről a punk-os összeesküvés elméletről is.

Az előbukkanó macska Johnnak eszébe juttatja gyerekkori barátját, Csonkost, a kutyát. Egy fekete németjuhász volt, kölyökként pedig alighanem a világ legédesebb kutyája lehetett. Hat évet élt, mert elkapott valami maradandó fertőzést, és el kellett altatni. Ő volt az első, akit John elveszített a szerettei közül.
John a nő kérdésére felvonta a szemöldökét, majd újat sóhajtott.
- Nem vagyok zsaru, ezt szeretném, ha tudná. Be kell vallanom magának, hogy valójában nem James ismerőse vagyok, hanem Tyler régi cimbije. Ő mesélt nekem az eltűnt bátyjáról, és megkért, hogy kerítsem elő. És ez a célom. - Előadásával igyekezett a lehető legőszintébb képet vágni, mert valóban az volt a szándéka, hogy előkerítse James Ferge-t. A magas összegekről nem tett említést, Ashley kitalálhatja magától is.
- És elnézést, amiért félrevezettem magát, de nem tudtam, hogyan fog reagálni. Tyler nem mondott semmit magáról, ezért próbáltam összerakni a dolgokat, és láthatja, milyen eredménnyel.
- Tyler okkal bízik bennem. Magam is tiszta vagyok, és ellenzem a S. Johnson-féle berendezkedést. Csak én találhatom meg a bátyját, ezért kérem a maga közreműködését. Ha tud bármit mondani nekem, ami előre viheti a nyomozásomat, kérem árulja el. James a tét.

John mosolyogva hallgatta a nő értetlenségét az implantok ellenzését illetően.
- Pedig nem is olyan nehéz belegondolni. A legtöbb ember úgy áll hozzá, hogy nem akarnak egy félig gép, vagy egy félig ember fajhoz tartozni. Az én szempontom azonban más. Tegyük fel, hogy kijön egy következő generációs implant-modell. A modell az agyat vagy a szívet alakítja át, mondjuk megnöveli mindkettő teljesítményét egy számítógép segítségével. Ennek azonban két hátránya is van.
- Egy számítógépet lehet befolyásolni. Irányítani a parancskódokat, vagy épp fel lehet törni. Képzelje csak el, milyen lenne, ha az ön agyát feltörnék, és hozzáférhetnének bármilyen adathoz, ami az ön fejében van. Titkok, emlékek, érzések... ezek is programmá alakulnának, melyeket szoftverek segítségével letölthetnének az agyából, és közzé tehetnék a világhálón. Túl nagy hatalmat ad az ember kezébe az, ha irányíthat másokat. Most még jelenleg nem tartunk ott, de ami késik, nem múlik.
Hosszú csönd állt be, ami várható is volt John monológja után. A nyomozó nem vesz tudományt a távirányítóval tett műveletről. Aztán végre felbukkan egy újabb nyom, amelyen elindulhat. Le is firkantja a két "tiltott" hely címét a jegyzettömbjébe. Először el akarja kérni a nő elérhetőségeit, de aztán eszébe jut, hogy nem lenne tapintatos húzás. A címet elkérheti Tylertől is. Ezért inkább csak szimplán feláll, és összefűzi magán a kabátját.
- Nem, köszönöm. Innentől jómagam is boldogulok. Köszönöm a közreműködését. Ígérem, tájékoztatom, ha véget ér a nyomozás, vagy ha olyan nyomra bukkantam, amiről önnek tudnia kellene.
Mikor már éppen az ajtóhoz lép, gyorsan hátrafordul.
- Ha lesz egy kis időm, beugrom még magához, és akkor beszélgethetünk. Jómagam is egyedül vagyok naphosszat, nekem sem ártana egy kis társaság.

John mosolyogva konstatálja a nő beleegyezését.
- Jó. Akkor majd később. Viszlát!
Volt John, nincs John. A magánnyomozó zsebre tett kézzel teszi meg a visszafelé utat a háztömbig, ahol lakik, de nem még nem ment be. Egy kicsit odébb ment, a nyilvános vidfonhoz, amelyet aprópénzzel is lehetett működtetni. Egy-két apróval olcsóbban kijön, mint a hó végén érkező telefonszámlákkal.
Tárcsázza Tyler számát, és mikor végre a vidfon monitorján felbukkan a Tiszták Klubja tagjának feje, John beszélni kezd.

- Üdv. Elnézést, hogy zavarom Mr. Harkin, de szükségem lenne némi nemű információra. Vannak dolgok, amiről nem tájékoztatott. Az egyik, hogy nem tett említést James Frage alapvető jellemvonásairól, így volt pár kínos helyzetem. A másik pedig, hogy létezik egy bizonyos Mrs. Frage is. Az előbbi nem fontos, megoldottam a magam módján. Az utóbbiról azonban nem tudok semmit. Szeretném, ha kicsit mesélne róla, és kapnék mellé még egy lakcímet. Ha közös lakásban éltek együtt, akkor ott több mindent kideríthetek.
- A másik, ami még önre tartozik: két helyszín érintett az ügyben. A Riverside park, és a Pergődob aluljáró. Mindkettőről tudjuk, hogy punktelep. Nyilván hallott már róluk. A lényeg, hogy James Frage járt a húgánál, mielőtt eltűnt volna, és megtiltotta neki, hogy meglátogassa a két bronxi helyszínt. Eszembe jutott, hogy én odamegyek, de előbb szeretnék beszélni Frage feleségével.
Hangja végig udvarias, ugyanakkor kimért volt. Céltudatosságával kihangsúlyozta Tylernek, hogy neki bizony nagyon kell az a cím.

A nyomozó ízlelgette az elhangzottakat, majd két dolgot szűrt le: Harkin vagy részeg, vagy beszívott vagy pedig álmos. Vagy mindhárom egyszerre. Már majdnem úgy döntött, hogy javasol egy kávét, mikor inkább lenyelte a mondatot. Azért mégis csak a megbízójával beszél...
- Jó, akkor kérem csak a lakáscímet, a többit majd megoldom én - mondta John, közben pedig végig körülnézett.

Tekintete a neonhirdetésekre tévedt, valamint a már errefelé jellegzetessé vált, búgó hangra, ami egy hajó dudáját juttatta eszébe. Ez a hang valójában csak egy léghajóra emlékeztető jármű hangja volt, mely jelezte, hogy hirdetés következik. A lakásában Johnt sosem zavarta a hangja, hisz az ablak lenyelte a zaj nagy részét. Itt azonban már teljesen bömbölhetett a bemondó. Elég közel volt ahhoz, hogy John leolvashassa róla az S. JOHNSON logót. A járművön volt egy monitor is, rajta egy középkorú fehér férfi arcával. Az arc mosolygott, miközben megszólalt, és hirdette a lassan megjelenő termékeket. Mind az arc, mind a hang mesterséges volt, melyeket különleges szoftverekkel készíttettek el. Amíg végig nem haladt az utcán, addig az emberek csöndben maradtak, és figyeltek. Johnt nem érdekelték az implantátumok, de még ő is nézte az elhaladó reklámgépet.

John útja közben többször is figyeli a neon megvilágítású órákat. Már nagyon későre jár, de a nyomozó még nem volt fáradt. Az elmúlt időszakban nem voltak nehezebb megbízásai, ez azonban most érdekesnek tűnt.
Eközben John megfigyeli a tipikus brooklyn-i hangokat. Egy dühös strici, aki frusztrációját veri le egy prostin... vagy csak szimplán élvezetből bántja? Az emberek már annyi hülyeséget csinálnak ok nélkül, hogy azt talán még egy számítógép sem lenne képes követni. John levont egy érdekes párhuzamot: ahogy a világ egyre inkább függ a tudománytól, úgy vállnak az emberek egyre idiótábbakká. Elkényelmesednek, elfelejtenek élni és szépen lassan elpárolog belőlük az emberség, mint a sárból a víz szárazság idején.
Újabb zaj. Egy öregembert foszthatnak ki fiatal suhancok. Régebben John szeretett volna segíteni ezeken a lelkeken, de már tudja, hogy egyetlen ember nem győzheti le a gonoszt. Ha ő most elkezdené az éjszakai jótevőt játszani, akkor felbukkannának olyanok, akik őrá kezdenének vadászni. Johnnak pedig elege lett a vadászatból és az űzésből.

Miután megtalálta a megfelelő ajtót a megfelelő épületben és a megfelelő emeleten, a nyomozó megfigyelte a biztonsági kamerát. Vajon hová csatlakozhat? Ki a megfigyelő? - kérdezte magában. Ellenőrizte a címet, hisz többszörös csöngetés után sem volt itthon senki. Egyből levonta a szinte egyértelműt: Mr. Frage nincs itt. Akkor feltehetően a nője sincs, és Harkin igazat beszélt. De az ügy megér egy kisebb kivizsgálást. A lakást mindenképp át kéne nézni, és ki kéne deríteni, volt-e bármi párhuzam a kómába kerülés és John ügye között.
Eldöntötte, hogy felkeresi a házmestert, és lekéri tőle a kulcsot. Mikor megtalálja, már elő is adja a mondókáját, előszedve a magánnyomozói igazolványát.
Elmondja, hogy ki ő, miért jött, felmutatja az igazolványát, és megadja annak a lakásnak a számát, ahol Frage-ék laknak. Elárulja azt is, hogy a Mr. Frage eltűnt, és most nyomok után kell kutatnia.

Ez könnyebben ment, mint ahogy arra John számított. A könnyelmű viselkedésen nem kellett volna, hogy meglepődjön, hisz a saját lakástömbjének házmestere sem szentember. A nyomozó azon kezdett el tűnődni, hogy vajon akkor is odaadta volna a lakás belépőkártyáját, ha csak úgy szimplán elkéri, mint magát rendőrnek álcázó rabló. De nem szabad panaszkodnia, hisz valószínűleg már soha az életben nem látja többé a fazont.
Visszamegy a sötét épületbe, melyeknek ablakain keresztül egyfajta torzított, színes napfényként árad be a neon ragyogása. A fények szivárványszínű négyzeteket festenek a falra; gyakorlatilag átvették már a lámpák helyét. Vajon hogy bírja elviselni őket a többi lakó? Teljesen hozzászoktak volna?

A lakásba belépve John azonnal "kódra zárta" az ajtót, hogy még véletlenül se törjenek be. A házmesterről ítélve elképesztően hanyag lehet a védelem. Eleinte semmi különlegeset nem talál a szobában. Tökéletesen rendben talál mindet, ami kiegyensúlyozott házasságra utal. Amint meglátja a számítógépet, be is kapcsolja, de ekkor megpillantja a szanaszét heverő jegyzeteket a földön. Azonnal eszébe jut, hogy:
- Valaki már járt itt - mondja ki hangosan. Azonnal hozzáfog a jegyzetek és egyéb iratok átfésüléséhez, hátha talál valami nyomot, amin elindulhat. A gépet pedig ráér majd utána is átnézni. Figyelme szerencsére nem lankad; gyakran a háta mögé néz, hogy még véletlenül se lepje meg senki.

John egyre jobban ráncolja a homlokát, mikor előkerülnek a Kiberfarkasokról szóló cikkek. Eszébe jut Tyler azon kijelentése, mely szerint a keresett személy dolgozott valamelyik álmának megvalósításán. De akkor mégis mi közük van ezeknek a Farkasoknak? És hogy kerülnek képbe a punkok? Az egyértelmű volt, hogy ezek valahogy összefüggnek, de az összekötő szál nélkül veszélyes lenne levonni a következtetéseket.
A nyomozó érdekesnek talál egy orosz nyelvű cikket, melyben már meghonosított alakban használják a terroristák nevét, konkrétan KJIBERVALK-ként hivatkoznak rájuk. John átböngészi valamennyi cikket, majd amire szüksége van, azt gyorsan lejegyzeteli. Időközben többször is körülnéz óvatosságból, de szerencsére biztonságban tudhatja magát. Ebből az érzetből felbátorodva járkálni kezd a lakásban, és sörte fejét vakargatva próbálja összefoglalni az eddig olvasottakat.

Frage gyanúsan nagy érdeklődést tanúsított a Kiberfarkasok iránt, vagy pedig csak a betörő akarta úgy beállítani? Volt-e egyáltalán betörő? Minél több kérdés merült fel, John annál jobban összezavarta saját magát. Csöndben, magában gondolkodott, mert nem érezte magát biztonságban, ha magával kellett tanácskoznia. Meggyőződése volt, hogy ha magunknak kezdünk beszélni, akkor már az őrület határán egyensúlyozunk.
Akárhogy is, az itten talált iratok és jegyzetek semmiképpen sem maradhatnak felfedezetlenül. John mindenképpen jelenteni fogja a dolgokat a rendőrségnek, mint névtelen betelefonáló, ha itt végzett. Még hátra volt a számítógép, mely reményei szerint megválaszol néhány kérdést. Odaült az íróasztalhoz, beüzemelte a masinát, és amint működőképes lett, megkezdte a gépen található adatok feltúrását.

John egyre csak ráncolja és ráncolja a homlokát, ahogy egyre több minden derül ki. Miután eljutott odáig, hogy megtudta Mrs. Frage kómába kerülésének okát, elgondolkodott. Eszébe jutott az a robbantásos merénylet, amellyel a Kiberfarkasok felírták magukat a körözöttek élére. Kevés szervezet mondhatja el magáról, hogy uralja Staten Island-et, ahová most már senki sem meri betenni a lábát.
James egy ideig látogatta a feleségét a feljegyzések szerint, de aztán abbahagyta. John megértette ennek az okát, hisz nem lehetett kellemes neki kellemes állandóan látni, ahogy a felesége élettelenül fekszik a kórházban. A nyomozó megsajnálta Frage-et, de így legalább a kirakós pár darabja a helyére került. Frage-et tehát a bosszú hajtja. Ez azonban nem segít semmit. John kezdett attól félni, hogy James már alulról szagolja a betont. Az előkerült bizonyítékok viszont már megváltoztattak dolgokat az ügyben.
John nem szólhat a rendőrségnek a dologról, mert ha ezek előkerítik James-t, azonnal lecsukják a Kiberfarkasokról szóló információk eltitkolásáért, így John sohasem kaphatja meg a pénzét. Sőt még talán őt magát is megszorongathatják, mert eltitkolt információkat szagolt ki. Ekkor döbbent rá, hogy ebben az ügyben teljesen egyedül van.
Miután ezt megemésztette, folytatta agép átfésülését, hátha talál rejtett jelszavakat a fájlokhoz, vagy információkat arról, mire is utalhat az a bizonyos kf-jackw fájl. Ha személyről van szó, akkor nála kell majd folytatnia a nyomozást.

New York nem sűrűn járok ide. Pontosabban csak egyszer-kétszer átutazóban. Úgy két éve járhattam itt utoljára de, mégis mintha a város szélét jelző tábla már kilométerekkel arrébb került volna. Egyszer addig terjeszkedik majd, hogy már tényleg nem lehet majd megkülönböztetni melyik város, hol kezdődik… Végighajtottam az utcákon, amíg meg nem láttam azt, amit kerestem. Egy kis büfé volt beékelődve két nagyobb épület közé. Mikor legutóbb erre jártam akkor is megálltam itt és akkor elhatároztam, hogy nem az volt az utolsó eset hogy itt ettem. Valami isteni volt a hotdogjuk. Megállítottam a motoromat, kinyújtóztattam a végtagjaimat aztán odasétáltam és rendeltem egyet. A mogorva fickó hamarosan oda is adta nekem, én meg közben kicsit jobban szemügyre vettem az arcát. Valami hiányzott. Az ebédemet majszolva figyeltem és beletelt vagy öt percbe mire leesett hogy két éve még két füle volt. Hiába itt is zajlik az élet. Lenyeltem a maradékot aztán megcsörgettem a számot, amit kaptam.
- Halló! – Búgtam bele a telefonba.
- M-Maya? – Hallottam George ijedt hangját.
- Talán másvalaki hívását várod? – Kérdeztem szemtelenül.
- Azonnal találkoznunk kell!
- Azt hiszem erre én is, rájöttem… - Mintha sietős dolga lett volna gyorsan elhadart egy címet, aztán lecsapta.
- Még csak el sem köszönt… - morogtam tettetett sértettséggel az orrom elé. Ennek ellenére rögtön felpattantam a motoromra és egy kis útbaigazítás után sikerült odatalálnom az épülethez. Már épp elindultam felé, amikor egy ismerős arc bukkant fel mellettem. George rettenetesen nézett ki. Sápadtan remegve szólt nekem.
- Végre itt vagy! – kiáltott fel és megpróbált megölelni, ami elől diszkréten kitértem.
- Néha megfürödhetnél… - Mondtam neki az orromat befogva. – Ki akar kinyírni? – tértem gyorsan a tárgyra. Meglepődött és idegesen nézett körbe.
- Az… Az a helyzet hogy tartozom valakinek.
- Mennyivel?
- K-kétezer kredittel. – Nyögte ki végül.
- Pff… Nem csoda hogy ki akarnak végezni. Na gyere.
- Köszönöm! – Hálálkodott és talán még el is sírta volna magát, ha megvárom. A kezébe nyomtam a hátizsákomat és felszálltam a motorra. Ő is felszállt mögém undorodtam tőle, ahogy a kezeit a derekamra tapasztotta de nem volt szívem otthagyni. Egy kisebb dugó után Brooklyn Heightsen voltunk. Állítólag tele van olcsó házakkal és hamarosan találtam is egyet. Egy öreg pali árulta kis egyszobás panellakás. Nem túl hosszú alkudozás után kifizettem neki a 800 kreditet. Látszólag örült hogy megszabadult a lakástól én örültem, hogy megszereztem George, pedig csendben várta hogy mit is akarok én most tenni. Amikor a fickó elballagott a pénzemmel leültem az egyik rozoga székre, George meg bezárta az ajtót.
- És most!?
- Most szépen lépésről lépésre elmagyarázod, hogy mibe keveredtél.
- Hát… Kellett egy kis kölcsön…
- Drogra. – Fejeztem be helyette a mondatot.
- De mit akarsz most csinálni!? – tört ki belőle újra.
- Te szépen elmondod, hogy mi a neve a fickónak én meg szépen elintézem. – Értetlenül nézett rám. Na igen ő nem tudja mi is a foglalkozásom. Kíváncsi leszek az arcára, mikor rájön hogy mi lett az ő kis húgából. Viszont egy nem várt esemény felborította a terveimet, ugyanis ekkor az ajtó szétszakadva zuhant be. Egy láb lógott be a helyén és két lövés dördült el. Egyik sem talált el. Nem én voltam a cél a bátyám viszont bezuhant a nyitott hálószoba ajtaján én meg a konyhapulthoz vetődtem ott legalább az ajtóból, nem láthatott rám. A pisztolyom a táskámban és csak az egyik késem, van nálam. Előrántottam a cipőmből. Nem épp a legjobb késem és elég rövid de vészhelyzetben ez is megteszi. Belépett a konyhába és rávetettem magam. Egy balkezes pofonnal próbált ártalmatlanná tenni de könnyen kitértem előle és a késsel végighasítottam a kezét. Viszont későn vettem észre hogy a lába is felém lendült és a gyomromba térdelt, amitől elterültem, és majdnem kiadtam magamból a hotdogot. Átfutott az agyamon hogy végzetes hibát követtem el és vártam, hogy újra eldördüljön a pisztoly…

Éppen a havi összesítőmet pötyörésztem a telefonomon, mikor kaptam egy hívást az egyik régebbi ügyfelemtől és egy újabb üzletkötés lehetőségét lebegtette meg, de ahhoz személyes találkozóra lett volna szükség. A legutóbbi, balul sikerült ilyen után, azért már eléggé óvatos voltam az ilyen találkozókkal, így beletelt egy fél órába, mire kölcsönösen biztosítottuk egymást a másik biztonságát illetően és lefixáltuk a helyet.
Most már jóval derűlátóbban folytattam a hasznom számolgatását, mert rám fért már, hogy valami jó kis zsíros melót szedjek össze.
Ekkor hallottam meg a csattanást, majd a lövések semmihez nem hasonlítható hangját, mire ösztönösen a földre vetettem magam, mert először azt hittem hozzám törtek be.
Aztán a kezemben a lézerpisztolyommal lestem ki az asztal mögül, ahonnan megállapíthattam, hogy most kivételesen, nem én vagyok az áldozat.
Ha viszont nem én, akkor a hang a szomszédból jött, mert ezen az emeleten nincs több lakás ebben a fordulóban, viszont úgy tudtam, hogy ez meg üres.
Mivel nem nagyon akartam szétlövetni magam mások miatt, felettébb óvatosan lestem ki az ajtón, aminek következtében meg is pillanthattam, hogy a szomszéd lakás ajtaja pozdorjává vált.
Tudom, hogy egyszer a kíváncsiságom fog a sírba juttatni, de ha már ilyen jó volt a belátás, akkor kicsit közelebb merészkedtem, mert dulakodás zaját hallottam. Mikor megláttam, hogy egy nagy darab fickó a földön fekvő lányra fogja a pisztolyt nem is gondolkoztam, csak lőttem. Igaz nem volt sok veszteni valóm, mert kábítóra volt állítva, így ha el is találtam, akkor is csak pár órás alvás és egy kemény fejfájásban lesz része.
Siker esetén a földön fekvőhöz léptem,, de előtte azért végig néztem a folyosón, nehogy újabb meglepetés érjen.
- Jól van? Egyáltalán mit keres itt? - tettem fel egy nagyon értelmes kérdést. - És ki volt ez a ....keménykedő alak?

Hiába vártam csak nem jött a golyó helyette egy másik fegyver hangját hallottam és egy tompa puffanás jelezte hogy nem én voltam a célpont. Kinyitottam a szemem és egyenesen a támadóm eszméletlen arcába bámultam. Egy pillanatra azt hittem George lőtt de aztán megláttam az újabb fegyverest.
- Egyben vagyok. – Válaszoltam neki kurtán a gyomromat szorítva. – George? – Kiáltottam fel.
- Csak a cipőmet súrolta. – Hallatszott a megnyugtató válasz miközben óvatosan kidugta a fejét a szobából. – És ő ki?
- Azt reméltem te tudod... – Odafordultam fickóhoz és a következő szavaimat már hozzá intéztem. – Új lakó. – Eresztettem meg felé egy fájdalomtól félresikerült mosolyt. – És hogy ő ki volt arról én se tudok sokkal többet magánál. – Azzal George felé intettem miközben én felállítottam a felborult széket és a hasamat masszírozva leültem rá. George gyanakvóan vizslatta a férfit, aztán vonakodva elkezdte.
- Röviden… Sürgősen pénz kellett és egy David nevű fickó kisegített… nem tudok róla többet. – Mondta védekezőn miután kérdőn, néztem rá. – A pénz elment és n-nem tudtam fizetni neki.
- Hol találkoztatok?
- Nem messze attól az épülettől, ahol mi találkoztunk egy kis utcában. Egy ismerősöm mondta hogy ő ad nekem pénzt a… azt mondta, hogy ott keressem Davidet. Két napja bujkálok, mióta láttam, hogy ez a fickó az ajtómon kopogtat fegyverrel a kezében. Akkor sikerült megszöknöm az ablakon…
Ismét az ismeretlenhez fordultam.
- Neked van valami mondanivalód? Esetleg ismered? – Meghallgattam, ha volt mondandója.
- És megtudhatom a neved? – Tettem fel az utolsó kérdést aztán bemutatkoztam.
- Vipera, ha esetleg el akarsz tenni valakit láb alól, csak szólj, és az árban megegyezünk. – Daráltam el mosolyogva a ”reklámszöveget”. – Ettől a kis bakitól, pedig légy szíves tekints el. Hamarosan úgyis egyenlítek. – A szemem sarkából láttam, ahogy George-nak leesik az álla és hirtelen szóhoz sem jutott.
- Azt hiszem kétnapi csatornamászás után, lefürödhetnél kicsit. Amíg kitalálom, hogy mi legyen. – Várt egy kicsit látszólag mondani akart valamit de aztán engedelmeskedett.
- Ha gondolod, elmehetsz a többit, majd elintézem. – mondtam a jövevénynek és lehajoltam a kiütött férfihez. Jobb lesz kicsit összetakarítani, hogy ne legyünk túl feltűnőek. Remélhetőleg ha hallotta is valaki a lövéseket, akkor sem hívja ki a rendőrséget, és inkább meghúzza magát.