Los Angeles - RedKin étterem

Előzmény: Los Angeles - Shelter Point Yacht klub

Egy rövid séta után el is éred az éttermet, jobban mondva, egy gyors pillantás alatt eldöntöd, inkább a kajáldát. Egy átlagos, Amerikában nagyon is hétköznapi látvány, egy koszos, eddig még nagyvállalatok által nem bekebelezett gyors étterem fogad téged, beszorítva egy nemzeti bank, és egy felhőkarcoló közé. Az apró, kissé öreg neontáblái megpróbálják túlvilágítani a szomszéd jelzéseit, de erre esélyük sincs, tehát ha csak az ember nem keresi az éttermet, nem fog egykönnyen rátalálni. A városnak ezen a szakaszán már kissé ritkul a tömeg, habár itt is jóformán teli van az utca, tehát egy kis keresgélés után találsz egy jó kis eldugott helyet, ahonnan jó rálátásod esik az előre megbeszélt találkozóhelyre. Nekidőlsz egy ősrégi, manapság már inkább illegális csomagok lerakóhelyének használt telefonfülke oldalának, és vársz. Hogy pontosan mire, azt még te se tudod.
Biztos távolból nézed az éttermet, de egyelőre semmi furcsát nem látsz, legalábbis első ránézésre minden normálisnak tűnik. Hála az olcsóbb, nagyobb ablakoknak, kintről is jó rálátásod van a belső térre. Leszámítva a pultost, és egy szakácsot, aki néha-néha feltűnik hátul, csupán négyen vannak a helyiségben. Ketten egy asztalnál, vidáman beszélgetnek, két huszonéves férfi. Van még egy kissé öregebb ember, aki a pultnál üldögél, háttal neked. Az utolsó ezektől jóval messzebb, az étterem hátsó végében üldögél, unottan fogdossa az előtte levő hamburgert, semmi kedve sincs enni, talán nyomja valami a szívét. A két baráton fekete ballonkabát, míg a pultnál levőn ing, a hamburgeresnél meg szimplán egy póló. Rachelt sehol se látod, és ahogy körülnézel, kint se látsz senkit se álldogálni, vagy éppen most érkezni az étterembe.

Hát, ahogy meglátom a fellengzősen étteremnek titulált helyet, az inkább egy eléggé koszos gyors kajáldának tűnik, de hát végül is nem enni jöttem ide, hanem üzletet kötni, így ez annyira nem izgat.
Mivel itt már nincs az a nagy tömeg, nehezebb feltűnés nélkül szemmel tartani, így aztán kinézek magamnak egy használatin kívüli telefonfülkét és annak takarásában tartom szemmel a bejáratot. Nagyjából az üzlet belsejébe is belátok a nagy üvegablakok jóvoltából, így a bennlévőket is megfigyelhetem.
Az étteremben lévő négy ember nem tűnik gyanúsnak, habár a pólós fickó a hamburgerével elég érdekes, mert miért megy be valaki enni, ha aztán úgy néz a kezében lévő szendvicsre, mintha hernyók mászkálnának rajta?
Üzlettársam még nincs itt, és még az utcán sem látom közeledni, ahogy végignézek a gyér forgalmú utcán.
Az biztos, hogy én addig nem megyek be, míg meg nem jelenik Rachel és be nem ül valamelyik asztalhoz, akkor is csak óvatosan fogom megközelíteni.
Valahogy rossz előérzetem van és ez már sokszor kihúzott a slamasztikából. Nem most akarok elbukni.

Rachel, ahhoz képest, hogy aránylag hamar ígérte magát igen csak késett és ezt nem tudtam, hogy a nőkre jellemző pontatlanságnak, vagy valami másnak tudjam be. Mindenesetre vártam, de legnagyobb bosszúságomra közben eleredt az eső és így már elég feltűnő lehettem volna, hogy miért áztatom magam a fülkét támasztva, így inkább belülre tettem át a székhelyem, ahonnan még mindig tökéletes volt a rálátás a vendéglőre.
Végre, hosszas várakozás után, mikor már éppen elhatároztam, hogy itt a vége, majd eladom másnak, ha ennek a kis szajhának nem kell, és behozom a pénzemet remélhetőleg bőségesen, de ekkor csak megjelent. Alig ismertem meg, mivel az eső ellen egy kabátot vett magára, melynek kapucniját mélyen a fejére húzta, Tempósan lépegetett, nem nézve se jobbra, se balra, így aztán gyorsan elérte az éttermet és belépve a pulthoz ült.
Láttam, hogy nem veszi le a kabátját, mint aki gyors távozásban reménykedik, csak a csuklyát húzta hátra. Nekem éppen háttal ült le és én pár perc türelmetlen nézelődés után sem láttam semmi gyanúsat. A hezitáló fickó végül nekilátott a szendvicsének, a két társalgó férfi meg épp távozni készült.
Már nem volt miért várakoznom, így a nyakamba húztam a szmoking gallérját és átszaladva az úttesten gyorsan beléptem a helyiségbe, lerázva magamról a vizet, majd leültem Rachel mellé, de úgy, hogy én legyek közelebb az ajtóhoz. Továbbra sem bíztam benne.

Dobol bennem az idegesség és a rossz érzés csak erősödik, ahogy a nő felé közeledem, ami aztán a felismerés bizonyosságába csap át, hiszen az arcára pillantva már tudom, hogy csapdába sétáltam. Ez a nő nem Rachel, csak valószínűleg parókával álcázták. Viszont nem tűnik veszélytelennek a bige, mert nagyon úgy néz ki, mint aki már inkább félig gép, mint ember. Aztán, ha ez még nem lenne elég, mind a négy emberről, akik eddig bent tanyáztak, kiderül, hogy a csapda részei.
Az egyik az ajtót állja el egy baseball ütővel, a másik egy rövid csövű puskát húz elő, az eddig alvó „öreg” egy tekintélyes kést húz elő, és az eddig nyamnyogó fickó egy pisztolyt varázsol elő a kabátja alól.
Az egész helyzet villámgyorsan alakul át életveszélyes helyzetté számomra, hiszen az étterem nem nagy és mind az öten túl közel vannak hozzám, hogy sok mindent tenni tudjak.
Az egyetlen menekülési út a konyha felé vezetne, de azt a pultos teszi elérhetetlenné számomra, mikor a helyzetet felmérve berohan oda és be is zárja az ajtót.
Így egyetlen út marad, a bejárat, de ahhoz át kéne verekednem magam öt rám fenekedő emberen úgy, hogy nálam egy félig töltött pisztoly van.
A nő felcsattanó hangja vet véget a hezitálásomnak, hiszen egyértelműsíti, hogy nem fognak lacafacázni. Nem örülök neki, hogy ezt kell tennem, mert nem tudtam felmérni az ál Rachel képességét, de nincs más választásom. Mivel ő van legközelebb hozzám felé ugrom és igyekszem megragadni a nyakát és magamhoz rántani háttal, hogy túszként tartsam a testem előtt, majd hátam a pultnak vetve, hogy mindenkit szemmel tudjak tartani, a közben előhúzott pisztolyt a halántékának nyomva szólaltam meg.
- Szerintem azért ezt inkább beszéljük meg.
A hangom határozottan és keményen csengett, de belül nagyon is kétségbe voltam esve. Ez egy nagyon csúnya csapda volt.

A támadásom nem éppen úgy sikerült, ahogy terveztem, jobban mondva sehogy nem sikerült, mert alig indultam meg a nő felé, egy villámgyors mozdulattal ragadta meg a karom és a derekam, aztán már repültem is a most már elhagyatott pult mögé, ahol először a pénztárgép esett áldozatul a zuhanásomnak, majd egy lámpa is, így aztán elég nagy csörömpöléssel értem földet, mialatt körülöttem mindenhol üvegszilánkok repkedtek.
Tudtam, hogy nincs sok időm azon agyalni, hogy hol szereztem vajon sérüléseket és azzal se nagyon, hogy a feltápászkodásnál ne tenyereljek bele egy üvegdarabba sem, mert máris hallottam a közeledő lábdobogásokat, hiszen nem voltak túl messze tőlem eddig sem, de ami a legnagyobb baj volt, hogy a Rachel utánzat már át is lendült a pulton és máris az orrom előtt állt.
Így aztán nem álltam fel, hanem abban a félig görnyedt tartásban, térdelő helyzetből lőttem ki magam a nő hasa felé, hogy magammal sodorjam és leteperjem, mert másfelé egyáltalán nem vezetett kiút. Nem adtam fel! Nem adhattam fel!
- Ki vagy te ribanc? Mit akartok tőlem egyáltalán? – lihegtem azért felé, mert mielőtt végeznek velem, legalább erre a kérdésre választ szerettem volna kapni, hiszen nem kérdeztek semmit, nem követeltek semmit, csak meg akartak ölni. Talán csak összekevernek valakivel? Hiszen, ha a chip kell nekik, miért nem akarják kiszedni belőlem hol van? Nem értem.

Még magamat is meglepte, hogy sikerült a csaj magammal rántani, aminek következtében a pulthoz csapódtunk, de mivel ő volt annak háttal, jobban megütötte magát, így volt időm magamhoz rántani, bár nem adta könnyen magát és éreztem, az erőt, ahogy küzd a fogság ellen és azt is, hogy nem fogom tudni sokáig megtartani.
De most muszáj volt kitartani, mert a négy férfi is körülöttünk volt már, az idősebb késes, ki is használta az alkalmat, hogy a többiek, féltve a nő életét nem lőnek, ő viszont felém vágott a pengével. Az utolsó pillanatban rántottam arrafelé a nőt, így a kés őt vágta meg, felhasítva a karját, amit azonnal meg is hálált, mert akkorát rúgott a fickóba, hogy az nagy döndüléssel csapódott a pultnak, aztán mozdulatlan is maradt.
A nő vadul küzdött, én meg kétségbeesetten kapaszkodtam bele, hiszen ő volt az aki köztem és a golyók között állt.
- Nem egyértelmű, hiszen én teljesítettem az alkut! De, ha arra számítasz, hogy a hullámtól veszed el a chipet, akkor nagyot tévedsz, mert nincs nálam. Szóval, ha ez volt a terv, akkor most állj le vele. – suttogtam vissza, remélve, hogy ez talán megállítja őket.
Ha nem, akkor közben megpróbálom elérni a mellettem heverő kést és a boszorkány nyakának szegezni.

Úgy látszik pont időben sikerült felkeltenem az érdeklődését ennek az implantokkal teletűzdelt nőnek, mert már képtelen voltam tovább megtartani. Olyan erővel rángatta magát és csapkodott a kezével, hogy azt hittem eltöri a csontomat. Biztos, hogy a karja nem emberi, arra mérget vennék.
Viszont, ahogy kiejtettem a számon, hogy nincs nálam a chip, érdekes módon azonnal megmerevedett, ezért úgy néz ki beletrafáltam a dolgok közepébe, holott nem is voltam benne biztos, hogy ezt akarják. Ennek ellenére nem lehettem boldog, mert még mindig nyakig ültem a slamasztikában, sőt most már nem biztos, hogy megúszom egy sima fejlövéssel.
De időhúzásnak nem rossz, habár, hogy mire húzom az időt, mire számítok, az még számomra sem tiszta, de hát annyival is tovább élek.
Minden porcikám sajgott, mikor a terminátor csajszi megragadta a nyakamnál a ruhámat és a falhoz vágott, ami további kék foltokat eredményezett, na meg a tulajnak egy laza infarktust, akire a leskelődés közben a frászt hoztuk.
Ahogy az egyik férfi kezében megemelkedik a puska, már kezdek kételkedni, hogy mégis sikerült haladékot nyernem, de nagy megkönnyebbülésemre az ál Rachel leinti, és szerencsémre ő a főnök.
Az már kevésbé ad okot az örömködésre, hogy olyan gyomrost kapok a kérdéssel együtt, hogy jó pár percig csak kapkodom a levegőt, és ösztönösen előre hajolok, de már koppanok is vissza a falhoz, miközben megismétlődik a kérdés.
- A-a! – ingatom meg a fejem levegő után kapkodva. – Ez nem így működik drága. Hiszen, ha megmondom, azonnal megöltök és én nem szeretnék meghalni. Egyezkedjünk! – nézek a villogó tekintetébe, remélve, hogy neki is van főnöke és nem dönthet azért egyedül.

Ahogy felém villant a nő szeme, azt hittem rögtön végez velem, de aztán ellobbant a láng és a helyét a számító bérgyilkos vette át, amivel nem minden társa értett egyet. A puskás csak várta az utasítást, de a baseball ütős mintha átlátott volna rajtam és már kezdtem aggódni, mikor a pisztolyos is rám szavazott, így ha nem lettem volna a falhoz paszírozva még mindig, akár megkönnyebbülten sóhajthattam volna is.
A nő szavaira azért felkaptam a fejem.
- Fizetést? – kérdeztem kíváncsian a helyzethez egyáltalán nem illő módon, de hát jó lett volna többet megtudni kedves látogatóimról. – Tehát ti is bérencek vagytok, mint én? És kinek dolgoztok? Talán Rachel nem akarja kifizetni a béremet, mert akkor könnyen ti is erre a sorsra juthattok. – próbálok lyukat ütni a hűségükbe, miközben állom a nő vesékbe látó tekintetét és remélem nem kínál meg még egy gyomrossal.
De hála a Mindenhatónak, végül az ész érvek döntenek, a durva erőszak helyett és mégis csak az egyezkedés mellett dönt, bár erősen szellős ez az alku.
Az arcát közvetlenül magam előtt látom a csajnak és rá kell jönnöm, hogy már nem egy mai csirke és valószínűleg nem is aludt jól az éjszaka, és ezt remélem nem rajtam akarja leverni.
Mivel a chip nálam van és végig azon aggódtam, hogy ha megmotoznak megtalálják, habár a nyakamban lévő nyaklánc medáljában elég nehéz lenne, ezért most főhet a fejem, hogy milyen ötlettel álljak elő, amiben nem szerepel az, hogy átvernek és megölnek, mivel egy pillanatig sem hiszem el nekik, hogy ilyen simán futni hagynának.
- Óóóó! Ez nem lesz jó! Hiszen mi a biztosíték, hogy tényleg elmentek és utána elengedtek, és nem csak azt várjátok meg, míg lefirkantom a hely nevét és már szét is loccsantjátok a fejem? – kérdezek vissza. – Inkább menjünk el együtt egy olyan helyre, ahová nem hozhattok be fegyvert, mondjuk a zsarukhoz a kapitányságra, vagy a reptérre? Ott megkapjátok az infót. Na? – igyekszem segítőkésznek mutatkozni, de ha nem lesz náluk fegyver, akkor már bármi megeshet, nem igaz?

A megingatásuk a Megbízójuk felé nem egészen úgy sült el, ahogy szerettem volna, és nem, hogy nem bizonytalanodtak el, hanem még a nő úgy gondolta, be is bizonyítja, mit gondol az ötletemről a chip átadásra vonatkozóan, így megint csak kaptam egy ütést a gyomromba, ami olyan volt, mintha egy ló rúgott volna meg.
Előregörnyedve öklendeztem és minden bizonnyal le is hánytam volna a cipőjét, ha nem lett volna elég üres a gyomrom, így csak némi savas nyálat köptem a lába mellé, míg igyekeztem némi oxigénhez jutni. Ha nem tart erősen továbbra is, már minden bizonnyal összeestem volni, így csak görcsösen szorítottam a kezem az ütés helyére és próbáltam összehúzni magam, a felemelt ökle láttán, hogy kevésbé fájjon.
Aztán hála az égnek leengedte vasökleit, de továbbra sem tudtam, mit akar tőlem, bár legalább abba belement, hogy elmenjünk a reptérre és ott tárgyaljunk tovább.
- Oké, oké! Nem is állt szándékomban diktálni bármit is nektek. – emeltem meg nyögve az egyik kezem békítőleg. – De nem tudom mi mással tudnám bizonyítani, mint, hogy a foglyotok vagyok. – nézek a nőre értetlenül, igyekezve elengedni a fülem mellet a zúgolódást, mert nagyon remélem a csaj kitart és nem gondolja meg magát a többiek nyomására. – Végig velem lesztek, nem? Akkor meg mi a probléma? Nem tudok lelépni, hiszen öten vagytok ellenem!
Persze én sem tervezem, hogy ez végig így is marad, de hát ez majd a körülményektől és a lehetőségektől függ, csak legyen egy lyuk a védelmükben és már meg is léptem, aztán még sort kerítek alkalom adtán Rachelre is.

Természetesen nem volt olyan egyszerű meggyőzni őket arról, hogy az én ötletem lesz a nyerő és így kössük meg az alkut, amit amúgy sem gondoltam komolyan, csak a kibúvót kerestem, hogy megszabaduljak tőlük és talán ők sem voltak annyira hülyék, hogy ezt megegyék. Sőt úgy nézett ki, kicsit túllőttem a célon és a többiek megelégelték ezt a hiábavaló szócséplést, ami rám nézve nem volt annyira nyerő dolog.
A nő továbbra is erősen szorított, amitől már kezdett kisebb levegőhiányom lenne, de ekkor a pult másik oldaláról elénk ugrott az ütővel felfegyverkezett tag és kimondta azt, amitől egészen eddig tartottam, hogy meg kéne motozniuk. De még mindig reménykedtem!
Iába lett volna minden tiltakozás, az csak gyanússá tett volna, így kényszerűen tűrte, hogy kiforgassa a zsebeimet, hiszen abban tudtam, hogy nem talál semmit, de mikor vigyorogva a szemembe nézett és letépte a nyakamból az ingem alól kilátszódó láncot, akkor már kivert a víz.
Kétségbeesetten néztem körül és kerestem a kiutat, főleg, hogy most a nő is elengedett, mert kíváncsian szemlélte a fickó mire jut a medállal, ahogy a többiek is, ráadásul, a pisztolyos visszaült a helyére enni, a rövid puskás meg letette a fegyvert a pultra és szintén leült, a késes meg még mindig eszméletlen volt. Ha ezt az alkalmat nem használom ki, akkor már minden valószínűség szerint halott ember vagyok, így nem volt sok veszteni valóm.
Mivel a puska csak egy karnyújtásnyira volt, így azt ragadtam meg, míg a kést berúgtam a pult alá. Először a pisztolyos csávóra célozva húztam meg a ravaszt, mert ő lehetett rám a legveszélyesebb, aztán azzal a lendülettel lőttem az előttem álló baseball ütős felé, majd a többiekre fogtam a puskát.
- Ide a nyakláncot, ha élni akartok és már itt sem vagyok.

Minden az elképzelésem szerint alakult, igaz a pisztolyos fickó nem dobta fel a talpát, hiszen a sörétek nem okoztak akkora kárt, ezt kihagytam a számításból, de hát nem vagyok nagy fegyverhasználó, de így is a földön fetrengett. A baseball ütőst viszont már nem téveszthettem el ilyen közelről, így az ő szívéből turmixot csináltam, ami szépen kidekorálta a helyet és még jutott a nőre és a fegyver eredeti tulajára is.
Mivel erősen megcsappant a kis csapat létszáma, és ha a nőcit távol tudom tartani magamtól, még az esélyeim is jócskán megnőnek, így már kicsit magabiztosabban néztem a jövőm elé, na meg a lábaimnál heverő hulla melletti nyakláncomra.
Továbbra sem vettem le a szemem a villogó tekintetű hölgyeményről és a fickóról, habár kettőjük közül a csajt tartottam veszélyesebbnek.
- Vedd fel szép óvatosan a láncot és dobd ide nekem! – intettem az állammal a medál felé. – És nagyon vigyázz, mert egy rossz mozdulat és te is a társad sorsára jutsz! – fenyegettem meg, rászegezve a puska csövét. – Nem szívesen ölök, de az életemért bármit, úgy, hogy ne kockáztass! És te sem! – kapom egy másodpercre a férfira a szemem, hogy érezze, azért nincs elfelejtve. – Ha megkapom a cuccot, ti szépen bemasíroztok a slozira, rátok zárom az ajtót és eltűnök. Ti meg élhettek boldogan. – ajánlom fel nekik a boldog jövőt.

Mikor a fenyegetésre a nő elindul és előtte összevillan a tekintete a társával, akkor már sejtem, hogy nem lesz ez olyan zökkenőmentes, mint ahogy én szeretném. Nem most jöttek le ők sem a falvédőről, így számíthatok rá, hogy próbálkozni fognak valamivel.
Mivel jók a megérzéseim, ebben most sem csalódom, ahogy a nő felveszi a láncot, már azzal a lendülettel vág az arcomba, igaz csak az államat találja el, de így is azt hiszem, hogy eltörte, de, hogy a nyelvemet elharaptam, az tuti, mert azonnal fémes íz önti el a számat és ki is köpök egy adag véres nyálat. Az ütéstől egy pillanatra meg is szédültem, de erőt veszek magamon, bármennyire is fáj, mert tudom, hogy ha most elgyengülök, akkor halott ember vagyok.
Így aztán mielőtt újabb ütést vinne be, már meg is húztam a ravaszt és bár a csaj villámgyorsan elmozdult, azért annyira nem volt gyors, hogy ne találjam el a karját, ami bár jól sejtettem félig átalakított, de azért szépen fröccsen szilánkjaira.
A nő ezt már nem bírja és átvetve magát a pulton egy asztal mögött húzza meg magát. Közben a férfi sem tétlenkedik és ő is felém veti magát, de ő már nem ilyen szerencsés és a következő lövésem telibe kapja a mellkasát. Hang nélkül roskad össze, úgy néz ki vele már nem lesz több gondom.
A medált most már felkapom a földről, mert senki nincs a közelembe és kezdem megkerülni a pultot, hogy a pisztolyos fickót is megnézzem, mert nahyon csendben van, mikor hirtelen majdnem infarktust kapok a zsebemben megcsörrenő telefontól, de közben a sebesült nő is beszélni kezd.
- Én eddig sem akartam bajt. – vetem oda neki. – Tőlem oké, ha ki tudod cipelni őket, rajta, de ha trükközöl, akkor annyi nektek.
Aztán előhalászom a telefont és míg a nőt szemmel tartom, beleszólok.
- Haló, tessék?

Mikor már ráláttam a pisztolyos, idősebb fazonra, kissé megnyugodtam, mert ő sem volt jobb színben, mint a többi még élő támadom, habár inkább volt már lassan halott, ahogy a színét elnéztem, de valahogy ez most nem tudott meghatni, hiszen vagy ők vagy én.
És én szeretek élni, még fiatal vagyok a halálhoz, habár ebben az ocsmány, gépiesített és korrupt világban már az is szép kor, amit megértem.
A legjobb formában még Jerry volt, aki még mindig szunyókált a pult mellett. Így aztán vele nem sokat törődtem, minden figyelmem a félkarú csajszi felé fordult, és nem kell mondanom, hogy egyáltalán nem lepett meg, mikor a társai megmentése helyett inkább mégis engem vett célba. Annyira kiszámítható volt, hogy ő nem az a könyörgős fajta, és ha ezt teszi, annak oka van. Így aztán szépen bele is szaladt a lövésembe és az már nem tévesztett célt. Az ál Rachel halott volt egy pillanat alatt. Az viszont kellemetlen volt, hogy élettelen teste a lendülettől a nyakamba zuhant és bár hamar leráztam magamról, alaposan összevérezte a ruhámat. Dühös voltam, mert, ha így megyek ki, a zsaruk azonnal a nyakamba ugranak és bekasztliznak.
Minden esetre most egyelőre a földön heverő és belőle kiabálást halló telefonom felé fordul az érdeklődésem, mert a hívó elég kitartónak bizonyult, mert még a vonalban volt.
A fülemhez tartottam a készüléket és próbáltam összeszedni magam és rájönni ki is van a vonal végén, mert még elég zaklatott voltam körülöttem a sok hullával.
- Késő, már bent vagyok és azt hiszem van egy kis problémám. – szóltam bele, megakasztva a hadaró hangot.